Aki
az elmúlt két-három évben olvasott filmes újságokat, honlapokat,
kritikákat, biztosan hallott már Judd Apatow
forgatókönyvíró-rendező-producerről, és kis csapatáról, akiket nem
kevesebbel gyanúsítanak, mint hogy megújították a hollywoodi
vígjátékgyártást. Ők követték el a 40 éves szűz, a Felkoppintva és a
Superbad - avagy miért ciki a szex? című filmeket. Ezek közül egyet sem
láttam.
A
Lepattintva (eredetiben Forgetting Sarah Marshall) alapján csak jókat
tudok mondani. Azt le kell szögeznem, hogy igazi, hamisítatlan
vígjátékról van szó, senki ne várjon különösebb eszmei mondanivalót,
világmegváltó gondolatokat, könnyes-bús érzelmeket, itt a vígjátéki
helyzeteken van a hangsúly. Amitől kiemelkedik a jelenlegi hollywoodi
filmtermésből, az az, hogy életszerű hősöket mozgat életszerű
helyzetekben, életszerű, hihető párbeszédeket ad a szájukba, és valódi
érzelmeket, sírásokat, dühös egymásnak eséseket látunk, nem művi
szempillarezegtetéseket és hiteltelen romantikus egymás karjaiba
omlásokat. Persze hozzá kell tenni, hogy az életszerű helyzetek azért
kaliforniai mércével mérendők, mert hát innen, Budapest cityből kicsi a
valószínűsége, hogy szerelmi csalódás után Hawaii-ra futok felejteni, de
ennyire legyünk megengedőek, azért nem realista drámát látunk.
A
sztori nagyvonalakban: Petert, a punnyadt tévésorozat-zeneszerzőt
igencsak megalázó helyzetben dobja ki barátnője, az ünnepelt tévésztár,
Sarah Marshall. Peter kiborul, hisztizik, dühöng, minden csajt megdönt
elkeseredésében, orvoshoz megy, de csak nem felejt, mígnem kiköt egy
gyönyörű, pálmafákkal szegélyezett hawaii-i hotelban, ahol ki másba
futna bele, mint exbarátnőjébe, meg annak iszonyat menő, végletesen
idióta rocksztár pasijába, aki nem is annyira új. Persze kezdetben annak
rendje és módja szerint marják egymást, kerülik egymást, legszívesebben
megfojtanák egymást, aztán szép lassan - az idióta barát és egy dögös
recepciós csaj segítségével - megtanulnak egymás mellett létezni,
kommunikálni, a film végére még azt is meg tudják beszélni, miért
romlott el a kapcsolatuk. Ez az, amiben különbözik a sablonos
vígjátékoktól, és a vidám, agyatlan helyzetek közepette azért csepegtet
némi emberséget.
A
történet vége persze happy end, hiszen mégiscsak vígjátékról van szó,
de nincs túlspilázva, csak kis egymásra találások vannak, meg kis
sikerek. Erre is csak azt tudom mondani, hogy nagyon jól szórakoztam
rajta. Néha kell az, hogy az ember csak úgy eleressze magát, nézzen ki a
fejéből, és szórakoztassák. Ha ezt intelligensen, életszerűen,
szerethetően teszi egy vígjáték, az már szerintem elismerésre méltó.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése