Thomas Pynchon: Súlyszivárvány

Új fogalmat kellene alkossak, hogy fogalmatok lehessen róla, mennyire vártam a percet, amikor végre leteszem ezt a könyvet, az utolsó oldal behajtásával mintegy le(vissza)pecsételve önmagába, hogy végre ne zaklasson, mint egy folyton gennyedző kelés! Mert nem hagyott nyugodni, nem hagyta magát a kettőszázikszedik oldal magasságában – ergo mélységében – a falhoz csapni. Az egyszerű, beletört-bicska-élén-a-szalonna ízű letétel szóba se jött, bár olykor undorral vegyes élvezettel olvastam, inkább nyögve, mint szórakozva… Naná, hogy nem volt elég elolvasni, hogy démonai visszaszálljanak a lapok közé!

Persze idő teltével talán majd elengedem, ha elég sci-fi, fantasy, krimi és vámpírba oltott bugyogónedvesítés választ el tőle, meg kismesterkedő film, álomgyári profi lufi. A szabadulás gyermeteg kísérlete az is, hogy írni próbálok róla, erről a végtelenül mocskos, aljasan perverz, krónikus-paranoid „regényről”, a könyvről, ami mégis ezer mondatával csillog, pontos és pompás, és valóban „nagy”, olyannyira, hogy nem tudom bánni a vele töltött immár hat hónap olvasással töltött idejének „rápazarlódását”, maradéktalanul nem tudom bánni mégse.

Én igen gyorsan olvasok, a simaszövetű néhányszázoldalak két óránál ritkán tartanak tovább, de a terjedelmesebb „nagy” testvéreik sem kötöznek, csak két-három napig. Valaha könyvesbolti álltomban olvastam kalsszikusaink, mintegy két vevő között – bár a nagy nyelvi igénnyel szőtt, maga tempójába kényszerítő könyvek persze ezt a futtában emésztést nem engedték régen se, ma se. Ez pedig hatványozottan ilyen könyv. Nemhogy futtában nem lehet olvasni, de még a „maga tempójában” sem, hiszen Pynchon ezerfelé zilálja az oldalakra felvett cselekmény és párbeszédek által mégiscsak létrejövő szövetet szereplői gátlástalanul elénkcsurgatott tudat-folyamaival, teljesen következetlenül alkalmazott narrációval, a narráció narrációjával, álom és képzelgés minden jelzés nélkül való szövegbefűzésével, irritálóan részletes perverziók - a szinte orvosilag távolságtartótól a mély beleélésig húzódó - „ismertetésével”, mindezek végtelen permutációit tessék elépzelni, s eztán elképzelni azt a „maga tempót” amit egy ilyen könyv diktál! Mindezek mellett idétlen angol-humor-paródiás dal és táncbetétek pöttyözik a könyvet, mintha a Monthy Python adna találkát egy drogdelíriumos éjszakán James Joyce-nak, a háttérben mintegy felrémlik Nietsche, hátát Kierkegaard vakarja, talpát Pavlov kutyája nyalja… és a kutya fejében rakéta-matematika, a pályaszámítás delta t-je kattog. Iszonytatóan szabad(os) és (poszt)modern regényszövet ez, gigantikus írói apparátus mozog a lapokon, eszében sincs „egyben maradni”, de minden szertehullása után – írói bravúr – újra összerakja magát. Nem véletlen, hogy sokak szerint eldönthetetlen: az ezredvég legzseniálisabb irodalma-e ez a könyv, vagy legnagyobb irodalmi blöffje.

Egyszerűsíteni vagyok kénytelen, hogy miről is szól, az itt leírhatatlan egy bejegyzésben. Florescu mesternek kilenc bejegyzésnyi (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9), igen becsületes és alapos olvasónaplóját ajánlom bárki figyelmébe, akit a történet „váza” érdekel, ha olvassátok, látjátok majd, az sem akármi munka, ha ezt a regényt pusztán „elmesélni akarnánk” álmos irodalmi délutánokon. A főszereplőnk, minden esemény (Rakétához mért) ellenpontja (célja) Tyrone Slothrop. Ő áll a kilövési pont másik végén, ő a folyton lekésett cél, a London térképét pöttyöző becsapódási pontok az ő futó kapcsolatainak, légyottjainak helyszíneit érik, kvázi őt (viccesebben az ő gerjedelmét) kergetik. Slothrop hadnagy sajátos nemi kapcsolata a rakétabecsapódásokkal és a számára fokozatosan kibomló ellene szőtt „világ-összeesküvés” a tengely, köré csoportosul a mellékszereplők hadserege (seregei, kellett volna mondanom, Ők és Mi, erő és ellenerő, Művelet és Reprobáció, bárki színre lép, kiderül róla, ügynök, valamely hadseregé). A háború az első kötet végén „átalakul”, véget érése végetneméréssé, Zónává. Mindegy, ki a megszálló, és milyen alapon. A Zóna-lakók logikája háborús logika, a megszállók logikája szintén – a háború vége tehát illúzió. Lám, a paranoia alapja szilárd és megalapozott.

Mert minden igazi para-logika olyan, mint Slothropé: ezek akarnak tőlem valamit, rá kell jönnöm, mit. De mi van, ha azt akarják tőlem, amire rá kell jönnöm?

Ez az egyetlen és független én-helyzet a Zónában (a paranoiában): az én, akitől akar valamit a „világ”. Akivel „csinál” valamit. A valahová-tartozás ezt elviselhetővé strukturálja. Védett paranoidok, akik hisznek a paranoialogika használhatóságában: Marvy, Kalóz Prentice, Csicserin, Enzian, Der Springer, vagy maga Blicero. Védtelenek, ha lemondanak a logikáról mint Katje, Bianca, Gottfried, általában Greta Erdmann vágy-filmgerjesztett „gyermekei”, vagy Bodine matróz, aki csak „a dolgát teszi”. De ebben a könyvben mindenki háború-hibbant: végiggondolható, de embertelen borzalmakat épített ez a logika, a Rakéta is az ő gyermeke.

A könyvben mindenki keres, valakit, vagy valamit. Keresik a rakéta alkatrészeit (vitték is oroszok, meg angolok-amerikaiak, a dokumentációt, fellelhető darabokat, szakembereket, ki mit talált, a későbbi hidegháború alapanyagát, a regény szövetén túl, a „valóságban” is), keresik a Schwarzkommando-t (feketékből álló SS-rakétaegység, Pynchon egyik legfeketébb humorú poénja), a ki tudja hova (jelzem: az űrbe) kilőtt 00000 sorozatszámú rakéta titkait. A szereplők keresik egymást, különböző (terjedelmi okokból felsorolhatatlan) személyes vagy titkosszolgálati okból. Slothrop is csak egyik eszköze lenne a Schwarzkommando felkutatásának, nyakatekert titkosszolgálati logika szerint, és persze Slothrop is keres, látszatra a választ saját rakéta-érzékenységére, valójában a „visszautat” valamiféle „haza”.

Mert Slothrop sehova nem tartozik. Ő a zóna paranoid zéruspontja, a nulla – azaz (Rakétalogika, fel!) az abszolút célpont. A paranoia másik kulcsmondata: célpont vagyok. És ez elől semmi nem védi meg. Hiszen mi a különbség, ha:

1. Mindaz, amit olvasunk egyetlen Paranoiás Elme (az egyszerűség kedvéért hívjuk Tyrone Slothropnak) képzelgése egy elmegyógyintézetben, ahová egy rakétabecsapódás sokkja űzte;

2. Ez valóban „történet”, egy elmebeteg isten birodalmában játszódó „valóság”? Egy istené, aki mindezt hagyta kifejleni, tehát ő a paranoiás, ő az őrült, a Rakéta (elsősorban) neki integet, neki mutat Blicero fityiszt, amikor a 00000 sorozatszámú rakétát a képébe lövi, utasával, Gottfrieddel, a továbbalázhatatlan alázat megtestesülésével, úgymond az isten képébe vágja a tisztaságot. Mert a paranoia semmit nem hagy tisztán, mindent rendszerbe von, s koszol be ezáltal, hiszen számára a Csoda is vagy ok, vagy okozat. Csak egy tényező a sok közül, ami benne tart a háborúban.

Nincs különbség. Ha „képzelgés”, ha „valóság”. A borzalom ha az elmében, ha a valóságban történik, borzalom marad. Erről szól (ettől erős) az irodalom, hiszen az mindig az elmében „történik”! Az íróéban, az olvasóéban.

(Egy egészen komoly zárójeles rész következik. Az íróról azt se tudjuk kicsoda, de az közszájon forog róla, hogy diagnosztizált paranoiás. (Ez is milyen viccesen hangzik, nem?) Van e könyvben egy sehova nem sorolható narratív részlet egy moziról, mire rakéta hullt, ahol a túlélő a többiek – tán a saját – sikolyai közben konstatál. Többek között merevedést. S a könyv kódájában e moziba térünk be megint, ahol mindjárt kezdődik a film. Csak nem az alkotó magonc került - paranoid - górcsőnk alá? Avagy csak nem sikerült leszoknunk annyi boldog összeesküvés-elmélet-fikázás közepette a rejtvény fejtésének beteges kényszeréről? Mintha bizony számítana, milyen magról sarjadt ez az őrületekről oly kiterjedten mesélő kötet, mintha bizony nyakoncsíphető volna az ok, a létezésé, avagy legalább e könyv létezéséé. Mintha segítene a megérthetetlen borzalmak megértésében, ha ismerjük azok okait! Na, EZ a paranoia. És ez is nevetséges, nem?)

Joyce Ulysses-e – hogyan lehet a pillanat teljességét, egyetlen esemény teljességét megvilágítani – nemcsak mint minta- és ötletadó idéződik meg a Súlyszivárványban. Látni, átallok vitatkozni az „ellen-Ulysses” státusszal. Itt az ominózus „esemény” a Rakéta maga, mondanánk, holott az „esemény” valójában a permanens Háború, a „háborúban-levés” mint állandósuló betegség, a Rakéta körül kavart purparlé, világösszeesküvés és reprobáció mind csak apropó. A Rakéta: ürügy arra, hogy ne „szabaduljon fel” könyvünk egyetlen nyomorult hőse sem, hogy ne „szereljen le”, e nyomorúságos és értelmetlen „csodafegyver” „szereli össze” hőseink véget nem érő és immár minden értelmet nélkülöző „háborúját”. A hidegháborút, mondhatnánk tudálékosan, hiszen ez a könyv persze késett nekünk kicsit, de ’87 nem volt olyan rég, és dőreség lenne a Rakéta-szimbolikába csak az egymás városaira mutató interkontinentálisokat egyfelől, másfelől az embert űrbe juttató testvéreiket látni. Ezek amúgy sem komplementerek, nem egészítik ki egymást. A fegyverkezési verseny és atom-félelem helyett ugyan új társadalmi paranoiánk van, a terrorizmus, de e változás csak mintha egy új tünet megjelenése lenne egy szakadatlan betegségben.

A Rakéta szimbolikájának ellenpontja valójában a szivárvány-gravitáció, a Slothrop-i lét ritka kegyelmi pillanatai egyikében megjelenő, égen virító földig érő fény-híd. A Rakéta erős műfarok-jellegével szemben a mindenség szivárvány-fallosza. A Rakéta föld-gravitációt leküzdő erőszakával szemben a szivárvány-súly „felhúzóereje”, a „háborúban levés”-sel szemben (amihez még ellenség se kell) a „békében levés”, legalább önmagunkkal. Még akkor is, ha újra (ha egyfolytában) a moziban vagyunk, abban a pillanatban, amikor öreg bádogtetejét már érinti a Rakéta orra.

Nem tudom, kinek ajánlhatnám ezt a könyvet. Ha vagy annyira őrült, olvasd el. Az a baj, hogy megéri.

Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek: