Coraline

Coraline Jones magányos, és unatkozik. Ami nem csoda. Otthon dolgozó szülei nem érnek rá, egy öreg külvárosi ház egyik lakásába költöztek, csupa idős ember mellé, tehát nincsenek játszótársai. Aztán amikor az eső is esni kezd, és végképp nincs hova menni az unalom elől, az öreg lakásban talál egy ajtót, ami egy másik, fura tükör-világba nyílik. Ahol a szemei helyén gombot viselő „másik anyu” azt főz neki, amit szeret, a ruhák viccesek, a játékok nem unalmasak. Maradhat, ha hagyja, hogy gombot varrjanak az ő szeme helyére is. És persze maradnia kell, ha meg akarja menteni a valódi szüleit.

  

Az „unatkozó gyerek tiltott útra téved (téved el), és ott próbák várják” mese-történetének tiltott útja, a másik anyu világa hallatlanul szellemes, pont azért, mert hatásában összecsapott, sebtében kitaláltnak tűnik. A szélei elmosódnak, mintegy a rajz szélén elhalványuló vázlatvonalakként, és ez az elmosódás aztán úgy veszi át az uralmát az egész párhuzamos világ felett, ahogy Coraline kicsúszik belőle. Hiszen háló, sebtében készült, és neki - őt akarja foglyul ejteni. Még jó, hogy a kislány nem marad magára ebben a küzdelemben, ott van például a macska, a maga szarkasztikus humorával. Nem mesélem el a történetet, tessék elolvasni, hamar emészthető, és megajándékoz.

 

Valahol azt olvastam egy kritikus tollából: nem tudja, milyen korosztálynak készült ez a könyv, mert a gyerekeknek túl baljós, a felnőtteknek túlságosan mesei. Nos, ezzel nem értek egyet, pont azért, mert a történet látszólagos egyszerűsége mögött igazi tündérmesei mélység lakik, és baljós borzongatása pont annyira irracionális, mint minden gyermeki félelem. Hála istennek nem korosztálynak készült, így lelheti benne örömét mindenki, aki csak olvasni tud.

A film, ami belőle készült, majdnem sikerült. Jó, előnnyel is indult, mivel alapból elfogultan rajongok a stop motion technikáért, az összes bájos elnagyoltsága és esetlensége ellenére, mivel jó kezekben a technikai korlátból inkább előny kovácsolódik, olyan képi megoldásokat, vizuális flesseket teremtve, amik nem szükségképp jutnak eszébe a számítógépes animáció guruinak. 

Ráadásul Henry Selick Tim Burton munkatársa volt többször is, Burton hatását a saját képi világára nem tagadhatja. Az talán túlzás, hogy a Coraline látensen Tim Burton filmje, de a mélyben, ahol a másik világ lakik, a maga megmagyarázatlan démoniságával, sok van abból a Burtonból, akinek minden kifacsart párhuzamos világa mindig sokkal színesebb, szagosabb, élettel telibb, mint a valóság. És a rémisztés filmes eszközvilága is sokszor másolja az övét. Nos, pont ez volt az egyik gondom, mert óhatatlanul eszembe jutott A halott menyasszony, ott, ahol az árnyékok növekedésével való ijesztés-játékban szinte minden a Burton filmjét idézte. Ennyire talán nem kellett volna mintát követni, főleg nem egy olyan filmben, amit enélkül is sikerült emlékezetes vizuális poénokkal telerakni.

 

Tetszett viszont, hogy a maga színesebb-szagosabb módján azért remekül adaptálta a könyvet a film, a hangulatot sikerült újrateremteni. Viszont a kisfiú-barát, Wybie Lovat karakterének szükségességét számomra semmi nem indokolta. A könyvből nem hiányzott, ide se kellett volna. Nem tudom, miért kényszerképzete a filmeseknek, hogy egy kislány-figura által uralt filmre majd nem lesznek kíváncsiak a kisfiúk… szóval mindezekért írtam, hogy csak majdnem sikerült a film. Persze ennek ellenére gyerekismerőseimnek sokkal szívesebben ajánlom majd, mint az egykori sikerszériák egyre fáradtabb pixelproduktumait - azokban rutin, ebben élet van.

Kiadó: Agave