Utolsó látogatás

Megsaccolni sem merem, hány filmet láttam már, ami csodaszép vidéki angol kastélyok díszletei között mutatta be az angol arisztokrácia életét és nyűglődéseit, de biztos nagyon sokat. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek gyakorlatilag bármit el lehet adni a vidéki angol kastélyok varázsszavakkal, némi szerelmi csűrés-csavarással, finoman érintett társadalmi változásokkal, esetleg egy kis drámával. Az Utolsó látogatás is egy ilyen tucatfilm az angol arisztokráciáról. Van benne némi szerelmi szál, önsorsrontás, dráma, a tradicionális értékek és a modern világ ütköztetése, mindez lenyűgöző díszletek közt, rengeteg pompával és csillogással. Csak épp hiányzik belőle valami, ami igazán maradandóvá teszi. A gyönyörűen kicicomázott felszín mögül hiányzik a lélek.

A két világháború közti Oxfordban a középosztálybeli Charles Ryder megismerkedik a bohém életet élő arisztokrata Sebastiannal, aki bevezeti őt a züllött, homoszexuális oxfordi ifjak közé éppúgy, mint az arisztokrácia csillogó világába. Sebastian Briedshead-be hívja Charles-t, családja kastélyába, ahol a reményteli ifjú festő teljesen belehabarodik Sebastian húgába, a kastélyba, és az arisztokrácia életébe egyaránt. Sebastian, Julia és Charles bohém nyarának csak egy valaki áll az útjában, a kastély úrnője, Lady Marchmain, aki kimért angolságával, folyamatosan sulykolt kötelességudatával és bigott vallásosságával teljesen rátelepszik gyermekei életére, nem hagyja őket levegőhöz jutni, olyan életet akar rájuk kényszeríteni, ami megfelel az ő értékrendjének, nem törődve boldogságukkal.

Sebastian és Julia próbálnak ugyan lázadni anyjuk ellen, de egyikük sem találja a kivezető utat. A fiú alkoholizmusa, homoszexualitása, önpusztítása mind az anya elleni lázadás következményei. Julia nem jut el eddig, ő a Charles-szal való röpke kaland után fejet hajt a kötelesség előtt és hozzámegy anyja kiszemeltjéhez. Addig azonban még vár rájuk egy velencei nyár, a felesége mellől a szeretője oldalán Velencébe menekülő apa vendégeként. Egy nyaralás, ami mindenki életét felforgatja. Julia és Charles egymásra találása tovább löki a lejtőn a fiúba szerelmes Sebastiant, mígnem anyja és a világ elől Marokkóba menekül. Julia megköti ugyan a tőle elvárt érdekházasságot, de egész életében mardossa a kétely, hogy elszalasztotta a boldogságot, Charles-t pedig kiveti magából az a közeg, amelybe annyira vágyott tartozni. Hiába halmoz sikert sikerre festőként, még évek múltán sem tud szabadulni Julia és Briedshead emlékétől.

Ami tényleg nagyon jó a filmben, az az anya alakja. Lady Marchmain önzésével, önteltségével, ostoba vakhitével megkeseríti a férje, a gyerekei, az egész környezete életét. Felnőttként is irányítja gyerekeit, akaratgyenge bábokat akar nevelni belőlük, akik amint levegőhöz jutnak, természetes módon lázadnak. Amit viszont nagyon elszúrtak, az a bigott vallásosság előtérbe állítása. A film nagyon azt sulykolja, hogy az anya a vallásossága miatt olyan, amilyen, hogy a katolicizmus az a rossz, ami megkeseríti a gyerekei életét, hogy a vallás elleni lázadás elkerülhetetlenül együtt jár a modernizációval. Bár nagyon-nagyon távol áll tőlem bármilyen vallás, nekem a filmből nem az maradt meg, hogy az anya a vallásossága miatt keserítette meg a gyerekei életét, hanem az, hogy a személyisége volt ilyen torz, uralkodó, mindenkit a saját akaratának alárendelő. Vallása csak eszköz a kezében, amivel úgymond egy felsőbb hatalom akarataként állíthatja be saját önzését.

Lady Marchmain személyisége és terrorja még halála után is átjár mindent, amihez köze volt. Julia és Charles hosszú évek múltán újabb esélyt kap a boldogságra, ám a lány neveltetése, a Biedshead-et körüllengő tradíciók, az anya emléke végül meghiúsítják a boldog újrakezdést. Az egyetlen, aki valóban el tud menekülni Briedshead-ből, Sebastian. Charles pedig, aki legalább annyira vágyott Brideshead-re, és mindarra, amit a kastély jelképezett, mint Juliára, még egyszer visszatér oda, szembesülni a múltjával és a saját vágyaival.

Nem volt ez rossz film, csak valahogy hiányzott belőle az átütő erő. Bevallom, nem igazán értettem, miért volt szükség arra a keretes szerkezetre, ami végül Charles utolsó látogatását öleli fel, a film anélkül is elmondta volna, amit el kell. Amit közben kapunk, az egy szép, színes, szélesvásznú tabló az angol arisztokrácia hanyatlásáról sok-sok melankóliával és elfojtott érzelemmel. És a felismeréssel, hogy bármilyen gyönyörű is az a kastély, nem lehet véletlen, hogy fojtogató légköréből mindenki menekülni akar.