Angyalok és démonok

Amikor három éve bemutatták A Da Vinci-kód filmváltozatát, csak ámultam és bámultam, hogy hogy a fenébe tudtak egy alapvetően izgalmasan megírt krimiből ennyire unalmas filmet csinálni. Mert igaz ugyan, hogy Dan Brown könyvei irodalmilag abszolút értéktelenek, logikátlanok, tele mindenféle átgondolatlan kulturális és technikai marhasággal, de egyet nem lehet elvitatni tőle, hogy izgalmas, pörgős, olvasmányos krimiket ír, amiket nehéz letenni, bármennyire bosszantóak. Ehhez képest Ron Howard és csapata A Da Vinci-kódból egy unalmas, szájbarágós, Spektrum tévés ismeretterjesztő filmet csinált, nulla színészi játékkal, nulla izgalommal, kiszámítható fordulatokkal. Ezek után a legfőbb kérdés számomra az volt, hogy vajon elalszom-e az Angyalok és démonok két és félórája alatt, vagy sem.

Nem aludtam el. Amin javítottak, nem is keveset, az a tempó, a film úgy-ahogy hozza azt a feszültséget, amit a könyv, elhagyták a szájbarágós művészettörténeti kiselőadásokat, inkább a krimi-vonalra erősítettek rá. Nagyjából ez minden pozitívum, amit a filmről el tudok mondani. Maradtak a kiszámítható fordulatok, a gyenge színészi játék, a temérdek logikátlanság.

A sztori tökéletes alapanyag egy izgalmas, pörgős krimihez. Vatikánvárosban, a pápa halála után, és épp az új pápát megválasztó bíborosi kollégium összeülése előtt elrabolják a pápai címre legesélyesebb négy jelöltet. Eközben Svájcban, a hipermodern és ultrabiztos és nagyon sci-fis részecskegyorsító laboratóriumból elrabolják a világ legeslegnagyobb tudományos felfedezését, az antianyagot. Hamarosan fenyegetés érkezik, mégpedig egy évszázadokig üldözött, hatalmas, titkos szervezettől, az Illuminátusoktól. A Vatikán természetesen Robert Langdont hívja segítségül, hogy derítse ki, hol tartják fogva a bíborosokat, és hol van a bomba. Langdon kap maga mellé egy csinos társat, az antianyagot kutató fizikusnő személyében, néhány szimpatikus és néhány kötekedő rendőrt, és irány a fenséges Róma az összes templomával, szökőkútjával, szobrával!

Hála a forgatókönyvírónak, az Illuminátusok bőséges nyomokat hagynak hátra, így van alkalmunk végigszáguldani fél Rómán plusz Vatikánvároson. Ha van valami, amit nem tudnak elszúrni a filmesek, az a lenyűgöző díszlet, amivel ez a város szolgál. Hőseink rohannak is, mint egy szerencsétlen turistacsapat, hogy minél többet lássanak belőle. Turistafilmnek nem rossz, aki viszont logikát keres, jobb, ha máshol teszi, mert sokadszorra már kissé fárasztó, hogy minden véres gyilkosság és templomrombadöntés után hagynak egy nyomot, amit Langdon három perc alatt megfejt, és már rohan is a következő helyszínre, közben végig szövegel, és hullanak körülötte a mellékszereplők.

Természetesen megfelelő mennyiségű véráldozat után hősünk megfejti az összes rejtvényt, az utolsó bíboros megmenekül, megkönnyítve ezzel a pápaválasztók dolgát, a bomba megkerül, kiderül, hogy nem az a rosszfiú, akiről hittük, hanem az, akiről az alkotók szándéka szerint a legkevésbé sem, na de van még olyan hollywoodi filmeken edződött néző, aki ne jönne rá fél óra után, hogy a nagyon becsületes, nagyon buzgó, nagyon nyájas jófiú általában a legrosszabb fiú? Ráadásul a színészi játék is ráerősít a báránybőrbe bújt farkas szerepre. Kár érte. Tom Hanks meg szegény annyira rutinból hozza a fanatikus tudós figuráját, és annyira az arcára van írva, hogy mennyire unja az egészet, hogy az már fáj. A csinos fizikusnőt alakító Ayelet Zurernek semmi funkciója nincs, azon kívül, hogy szép legyen, és sokat tudjon tűsarkúban rohanni.

Van egy hangulata a filmnek, aki fogékony az ilyesmire, azt magával tudja ragadni a sok szép díszlet, a tömött Szent Péter-tér, az egyházi épületek és ereklyék, a nagyon hatásosra (és hatásvadászra) megkomponált filmzene. De ennyi. Egy szép, színes, jó nagyra fújt lufi az egész.

Korábbi kommentek: