Philip Pullman: Az Úr sötét anyagai

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a legjobb ifjúsági fantasy, amit valaha olvastam. Simán kenterbe veri a Harry Pottert… És mondom ezt úgy, hogy azért elég nagy Potter-rajongó vagyok. De nem csak az ifjúsági vonulat, hanem a felnőtt fantasy összehasonlításában is megállja a helyét. Nálam ott van szorosan A Gyűrűk Ura és Susanna Clarke A hollókirálya mögött. Igazából lehet azon vitázni, hogy ifjúsági könyv-e egyáltalán, mert nagyon kemény, nagyon mély mondanivalóval rendelkezik, elgondolkodtató, lehet, hogy egy tizenéves nagyon keveset ért meg belőle. Ezt nem tudom, nem ismerek tizenéveseket, akik olvasták volna… Mindenesetre én felnőtt fejjel is eléggé megdöbbenve olvastam.

A trilógia első könyve a szokásos gyerek-kaland zsánerrel kezdődik: egy kislány kezében ott van az egész világ sorsa, a múltját sötét titkok terhelik, ő az egyetlen, aki le tudja olvasni a mágikus arany iránytűt, és persze mindenki őrá vadászik. Az első kötet még kalandos, izgalmas mese, csodás lényekkel. Szerepet kapnak benne boszorkányok, páncélos medvék, vándorcigányok, egy texasi kalandor, és sok felfedező. Itt a hangsúly még a kalandon van, a pajtás megmentésén. A későbbi borzalmaknak még csak az ígéretét kapjuk. Az első kötet még végig egy világban, Lyra világában játszódik, ahol a legnagyobb furcsaságot a daimónok jelentik. Talán ez a világ a legkidolgozottabb, és az egész trilógia egyik legjobb momentuma a daimónok jelenléte.

Minden embernek van egy daimónja, egy „kísérője”, egy „másik fele”. Állat alakját veszi fel, gyerekkorban még folyamatosan változik, aztán a serdülőkorban az alakja állandósul. Lyra világában az ember nem élhet daimón nélkül, ha elválasztják tőle, lelketlen zombiként vegetál tovább. A későbbi kötetekben látjuk, hogy amikor Lyra átkel a holtak birodalmába, és el kell hagynia daimónját, milyen kínokat él át, mint ahogy azt is, hogy a társa, Will, aki másik világból származik, és nincs daimónja, szintén átéli ugyanazt a kínt, belőle is kiszakad valami. Daimónja tehát igazából mindenkinek van, csak van, amelyik világban az emberek kívül hordják, van, ahol belül. Ez a lelkünk. A daimónjaiktól elválasztott gyerekek tragédiáján keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy az ember nem csak egy test, hanem a test és a lélek együttese, és egyik sem élhet a másik nélkül. Nagyon szépen és érzékletesen van ez kidolgozva a könyvben.

A párhuzamos világok az első könyvben még csak fikcióként vannak jelen, a könyv végi drámai eseményekkel válik csak biztossá jelenlétük. A második-harmadik részben viszont már az egymás mellett létező világok kapják a főszerepet. Ez az egyetlen pont, ahol nekem kicsit megbicsaklott a történet, valahogyan azt éreztem, túl sok a párhuzamos világ, túl sok az átjárás egyikből a másikba, valahogy az egész „túl sok” lett. Épp azért, mert a cselekmény túlbonyolítottsága mögött ott van egy olyan mély filozófiai tartalom, aminek szerintem nem lett volna szüksége ennyire túlspilázott cselekményre. Persze ha ifjúsági regényként tekintünk rá, akkor lehet, hogy a túlpörgetett, kalandos cselekmény épp azért van, hogy fenntartsa a gyerekek érdeklődését, és a gondolati tartalom közben észrevétlenül belopózzon a fejükbe…:-)

Mert az egész trilógia lényege mégiscsak a sötét anyag, a por, ami folyamatosan szökik ki a világokból, és egyesek bent akarják tartani, míg mások épp ellenkezőleg, meg akarják tőle fosztani az emberiséget. A por az értelem maga, a tudat, amely örvénylő aranyszemcsék formájában jelenik meg, és összesűrűsödik minden felnőtt körül. A világunk kezdetén, amikor még csak a nagy semmi létezett, a por összesűrűsödéséből jöttek létre az első lények, az angyalok. Ők aztán két táborra szakadtak, az egyház megalapítóira és a lázadókra. Pullmannál nincs Isten, a teremtő maga a por, ezért is harcol ellene az egyház, minden világban. Az emberek mellé a bűnbeeséskor szegődött a por, ekkor váltunk tudatos, értelmes lényekké. Lyra világában látjuk, mi a legszörnyűbb, amit az egyház művelhet az emberek tudatlanságban tartásáért: elválasztják a gyerekektől a daimónjaikat, még mielőtt felnőtté válnának. Ezáltal az emberekből lelketlen-tudattalan zombikat csinálnak.

Pullman mélyen egyházellenes. (Nem vallás, hanem egyház… Ez fontos!) Előképe is van: Milton Elveszett paradicsoma, amit nem olvastam, úgyhogy fogalmam sincs, tényleg olyan sokat átvett-e tőle, mint ahogy mondják. Majd egyszer bepótolom.

A történet során Lyra és Will útja számtalan világon keresztül vezet a végzetük felé. A legdrámaibb ezek közül a holtak világába tett kirándulás, ami szintén egy nagyon fontos kérdést boncolgat: Mi lesz velünk a halálunk után? A halottak, elvesztvén daimónjaikat (az a halál pillanatában egyszerűen eltűnik) csapdába esve vergődnek egy föld alatti sziklavilágban, amit egyesek üdvösségként, mások pokolként élnek meg, de valójában mind ugyanúgy csapdában vannak. A holtak kiengedése a világba a könyv egyik legszebb része, a testetlen-lelketlen szellemek egyszerűen szétfoszlanak a szabad levegőn és porrá alakulnak, ezzel táplálva a világot.

A trilógia végső, nagy összecsapásában az angyalok seregei harcolnak egymás ellen, megtámogatva mindkét oldalon az értelmes világok képviselőivel. A nagy csata azonban csak „díszlet”, hiszen akárki győz, a por kiáramlását a világból csak egyféleképpen lehet megállítani, egy újabb „bűnbeeséssel”. A történet vége nem a klasszikus értelemben vett happy end, Lyra és Will utolsó, legnehezebb választása minden világok életére kihat, de direkt nem árulom el, mi lesz az.

Nagyon sokrétű, izgalmas, elgondolkodtató történet, és tényleg nagyon sokat mond az emberi tudatról, szívről, lélekről. Olvassátok el, megéri!!!