Charlie Wilson háborúja

Film következik, méghozzá a javából. A Charlie Wilson háborúját nagyon vártam, rákészültem, és nem csalódtam, olyannyira, hogy elmentem még egyszer megnézni moziban, amit ritkán teszek. Fantasztikusan szórakoztató, ugyanakkor komoly, intelligens, felnőtteknek szóló film. Azt hiszem, így laikusként, hogy tán ez a legnehezebb, olyan filmet készíteni, ami vérkomoly témáról szól, igényel némi agymunkát, ugyanakkor az ember kb. ötpercenként a térdét csapdossa a röhögéstől. Hát ezt itt nagyon eltalálták.

Az alkotógárda persze már megelőlegezte a sikert: a rendező az egyik nagy kedvencem, Mike Nichols (ő rendezte szerintem minden idők legjobb párkapcsolati drámáját, a Nem félünk a farkastólt még 1966-ban, a pályája csúcsán lévő Elizabeth Taylorral és Richard Burton-nel), a forgatókönyvíró pedig az az Aaron Sorkin, aki kitalálta és az első öt évadban forgatókönyvíróként és producerként felügyelte Az elnök embereit. Azért tőlük nem meglepő a magas színvonal. A színészekre sem lehet panasz, Tom Hanks a címszerepben ugyanolyan jól játszik, mint mindig, Julia Robertset én személy szerint ki nem állhatom, de nagyon jól áll neki a pofoznivaló "nagyon fontos és nagyon gazdag ezért nagyon szépnek és okosnak is képzeli magát" szerep, Philip Seymour Hoffman pedig egyszerűen zseniális, ha jelen van a vásznon, simán lenyúlja a show-t.

A sztori igaz történeten alapul (sajnos...), arról szól, hogy egy eléggé kispályás kongresszusi képviselő, egy vallási fanatikus milliomosnő és egy kissé frusztrált és antiszociális, ámde nagyon agyas CIA-ügynök hogyan gründoltak össze egymilliárd dollárt arra, hogy az afgán lázadókat felfegyverezzék a szovjetek ellen, és ezzel kvázi hogyan döntötték el a hidegháborút. Nagyon pontosan bemutatja, hogyan működik az amerikai politikai rendszer.... Valóban megtörténhet, hogy a világ végi texasi kettes számú körzet jelentéktelen képviselője megváltoztatja a világpolitika alakulását, ha jó helyeken iszogat a megfelelő fickókkal, és mindig igennel szavaz, hogy sok szívességggel tartozzanak neki. Sorkin valóban belülről ismeri az amerikai politikát, végtelen szarkazmussal mutatja be a lobbizásokat, a szívességek és viszontszívességek végeérhetetlen láncolatát. Persze ez valószínűleg mindenhol a világon így megy, csak sehol máshol nem játsszák ilyen nagy tétekben.

A sztori végét persze mindenki ismeri: Afganisztán felszabadult a szovjet elnyomás alól, aztán egy évtizedre teljes anarchiába zuhant, majd jöttek a tálib szélsőségesek, és a nemzetközi terrorizmus meg a gonosz tengelye... A film egyik nagy erénye számomra, hogy nem hallgatja el az amerikaiak felelősségét a dologban, de nem is tuszkolnak bele nyálas és megható tanulságokat, sem dühös vádbeszédeket a végére. Afganisztán már nem érdekel senkit, miután felszabadították, és ennyi. Mint ahogy Irak sem, és Vietnam sem. Ahogy a filmben nagyon pontosan elhangzik: Kit érdekel egy iskola Afganisztánban? A háborúnak van hírértéke, az újjáépítésnek nincs.

Sokkal több ilyen okos, elgondolkodtató filmre lenne szükség, mint amilyen ez. Addig is tessék újranézni Az elnök embereit :) 

Korábbi kommentek: