Neil Gaiman írja az előszavában:
Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással
ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a
fejemben... Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról
novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman
előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái
tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt.
Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet,
megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az
egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom
esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson,
aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a
Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis
így fogalmazott:
Lucifernek muszáj volt
saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek
lehetőségeket rejtő karakter...
Mike Carey ezt a feldobott
labdát, a származtatott sorozat lehetőségét mesterien ütötte le. Szerelmes
vagyok ebbe a világba, a szereplőibe, a közegek (valóságok és fantáziák, mesék
és mitológiák) közötti gát nélküli átjárkálásba, ami valahol mégis folyamatosan
hordozott/hordoz magán egy erősen koherens érzetet. Miközben a Sandman az első
pillanattól ezer kultúra ezeregyedik kevercse volt, erősen kötött benne a jól
megválasztott fókuszok maltere, és egy nagyon sajátos, inkább érzetekből,
semmint szabályokból álló tisztelete a mítoszok működésének. A máshonnan
ismerős figurák finom átrajzolódása ebben az egészben, hogy a világaikba
beleférjen a Végtelenek koncepciója (és hogy beleférjenek egymás világaiba) nagyon
sokszor tényleg magától fogalmazhatta a karaktereket és konfliktusaikat.
Úgy, hogy a finomítások nagyon ritkán álltak
elvételekből – leginkább hozzátettek a kultúrák ismert hőseihez. És ezeket a
hozzátételeket Mike Carey is teljesen helyén valóan építi fel.
Ahogy például (anti) hősét
bevezeti az amúgy magában is ezerarcúan ellentmondásos japán mítoszok „poklába”
(ahol a bukott angyal visszaszerezné a szárnyait), abban ott a használni kívánt
mesekincs meglepően mély ismerete. Ott a változtatások pontos ismerete,
amelyekkel Neil a Végtelenek világába vonta e mitológia egyes elemeit. Ott a
hommage az anyasorozathoz (a rettegést fenntartó, elragadott álmodókban, akiket
amúgy a Pokol kulcsáért cserébe Susanoo no Mikoto annakidején felajánlott az
Álomúrnak). És ott az egymáshoz mérhető/mérhetetlen erők tisztelete – hiszen
Lucifer tényleg elbukhatna e küldetésben. De még egy igen hasznos szolgát is
szerez, oly módon, ami megint csak maradék nélkül érzi a japán lélek sajátságos
viszonyát szolgálathoz és önfeláldozáshoz.
Szóval legelőször ezt kell
megköszönnöm, hogy minden kényelmetlenségérzet nélkül lakhattam a Sandman
világában megint. Ahogy
A mágia könyvei,
vagy az olyan formabontó elbeszélések, mint
Az
álomvadászok, ez a szemünk láttára formálódó folyam is minden szempontból
tiszteli a világa kereteit – s ha tágít majd rajta (nyilván fog), remélhető,
azt is ezzel a következetességgel teszi majd. A másik, amit köszönhetek, hogy
mindez mögött nagyon komoly, az eredeti történet összetettségéhez mérhető
koncepció érzik már most. És a képesség is érzik, hogy ez tényleg brutálisan
kiteljesülhessen. Mike Carey nemigen él az amúgy képregényes és filmes
álomvilágokban gyakran lólábként kilógó „véletlenül így esett egy nagyobb terv részeként, direkt” jellegű, teljesen indokolhatatlan mókákkal, csak ha valahol mögötte
tényleg ott van az a többlet-történet, ami egy ilyen elrendeltségről és
szükségszerűről szóló történetben amúgy evidens.
Hiszen Lucifer továbbra is a
lázadásból következő, felkínált szerepek, a sors, az eleve elrendeltség ellen fogalmazza
önmagát – immár az erre kitalált, vallásaink és meséink által is alaposan
körbejárt kereteken bőven kívül. És az író elhiteti velünk, hogy erre tényleg
ott vannak a tervek mögötti tervek mögötti tervek, amelyek egyébként a
kényszerek hatására kerülnek csak elő. Azaz ha békén hagyná a Teremtés, az
ördög tojna az egészre. Az író ezt is elhiteti velünk... Mindehhez megkapjuk
természetes ellenpontnak az angyalok Ezüst Városát a „Mennyben”, ahol politika
van, vakhit, és frakciók – ahol az angyalok empátiahiányos gyülekezete
valójában ugyanúgy érdekelt a háború-koncepció fenntartásában, ahogy abban,
hogy visszarángassák ellenségnek e keret kínálta szerepkörbe Lucifer
Hajnalcsillagot (kicsit idevonva a Gaiman-i író-valőr Terry Pretchettel közös,
idióta gyermekének, az
Elveszett próféciáknak
legfeszítőbb kérdéseit is). Így értem, hogy Mike Carey mennyire érzi, milyen
világokba írja a maga (eddig tökéletesen illeszkedő) fantáziáját. Az eredeti,
Sandman rajzolta Hajnalcsillag-koncepcióból egyedül a
Jóakarók végén megejtett önkéntes távozásáról, a Luxot magától, ki
tudja hova tartva elhagyó Luciferről nem akar tudni ez a spinoff (bár nem zárom
ki, hogy beépül majd még ez is, ügyesen, később – hogy mondjuk egy párhuzamos
síkon a Fénynek mégse kellett égnie).
A történetek kerete gyönyörűen
horgonyoz a valóságunkba. Vagy valóságainkba – hiszen a felütés indián meséje
után az első komoly, nagy formátumú történet, a
Hat lapos jóslás pont erre épül. Hogy valóságaink vannak, akár a
kártya lapjai, egymástól mégsem függetlenül, folyton a másikéba taposva – de a
másétól gyakorta mégis úgy érinthetetlenül, ahogy az ómódi jóskártya lapjain a
szimbolikák. Hiszen nem látunk egymás fejébe, és nem látjuk, mit gondolunk
egymásról (valójában magunkba se látunk, nemhogy másba). Nincs ránk
rajzolva-írva a jelentésünk és az értékeink. Mégis, gyakorta megírt sorsot
képzelünk; magunknak, másnak. Tényleg nagy kérdés, meg van-e írva előre bármi
is; és így, sorsban és választásokban (kötött pályán sem értve egymást) vagyunk-e
kénytelenek tényleg érintkezni ebben a játékban. Rengeteg dolog szóba kerül itt,
szerepekről és vetülésekről – de a legfontosabb réteg ez: az elrendeltségé. Nem
véletlen, hogy a jósolható jövő szolgája, Meleos, a kártyaműves angyal mély és
keserű büntetést szenved Lucifertől (aki végre szabadon akarna): az elrendelés
mintázatának bázisa a valóban teljesen rögzített múlt tudomása – egyfajta
szabadság, ha semmisül. Magánügy, de itt gyűlöltem a hősünk – gyűjtöm, és
szeretem a könyvet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése