Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

„A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon. A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni.”

Tavaly a korábbiakhoz képest sok non-fiction került a kezembe, főleg pszichológiai témájú könyvek – megvan ennek is az oka, mindig megvan: fontos önismereti időszakokban nekem rengeteget segítenek ezek az írások, jó pár éve gyakorlom az önanalizálást a könyveken keresztül. Ezekről ritkán írok, egyrészt, mert szakmaiság híján nem mindig érzem, hogy okoskodnom kéne pszichológiai témákról, másrészt, mert a hitelességhez szükséges önfeltárást nem mindig engedem meg magamnak. Felületesen meg minek – ez, ahogy az irodalomban, úgy a pszichológia terén is alapvetésem. Részben ezért is töprengtem sokáig, írjak-e egyáltalán Tanács Eszter nekem nagyon fontos könyvéről, vagy sem. Elkerülhető-e az önvetkőztetés egy ilyen téma kapcsán, ha meg akarom őrizni a hitelességem minimumát? Vagy burkolózzak valamiféle áltudományos köpenybe és próbáljam a majdnem-szociológus távolságtartásával ajánlani a könyvet? Esetleg kezeljem pusztán könyvpiaci érdekességként és maradjak a felszínen?

Nos, dobjuk be a gyeplőt a lovak közé, meglátjuk, hova írja magát ez a poszt… Nem döntök el előre semmit.

Fontos könyv a Nők gyermek nélkül, és ahogy napról napra fogy körülöttünk a levegő, úgy érzem napról napra fontosabbnak. Én egy alapvetően szabad légkörben nőttem fel (a szabadság illúziójában, persze…), a kilencvenes években, amikor épp senki nem akarta megmondani, mi az egyetlen helyes út. Nem is gondoltam soha, hogy szűk két évtized, és beleérünk abba, hogy óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda. Hogy meg kell éreznem a tüskét, amit az okoz, hogy a társadalomban, ahol élek, már intézményesülten is kevesebbnek számítok csak azért, mert nincs gyerekem. Hogy másodrendű állampolgár lettem egy tollvonással. Hogy többé nehéz kizárólag a vájtfülű irodalmár iróniájával olvasni Atwood disztópiáját… A legjobbkor taposott bele a hazai közbeszédbe ez a könyv – igazából valahol csodálom a bátorságát, még ha a meglévő könyvpiaci tapasztalatnak hála a reklámértékkel is tisztában vagyok.

Persze a propaganda és a „családvédelmi” intézkedések sokasága csak az összkép egyik fele – sokszor fájóbb és valójában fontosabb (mert hosszabb távú, alapvető társadalmi dinamikákról és rossz beidegződésekről szól, melyeket jóval nehezebb megváltoztatni, mint egy-egy kormányrendeletet) az, ahogy a környezet (család, barátok, munkatársak) reagálnak arra, ha valaki nem vállal gyereket. Már önmagában a tény, hogy mindenki úgy érzi: reagálnia kell. Hogy köze van hozzá. (Szögezzük le már most: nincs. Az egyetlen ember, akivel egy nő meg kell ossza a döntést, hogy vállal-e gyereket vagy sem, a társa, akivel összekötötte az életét. Senki másnak semmi köze hozzá.) Hogy ez TÉMA, csupa nagybetűvel. A vasárnapi családi ebédnél. Az ötévenkénti osztálytalálkozón. Az új munkahelyen az ismerkedési fázisban. Hogy az általános nézőpont még mindig az, hogy ha valakinek nincs gyereke, ott valami baj van: ha egészségügyi okból – szegény (de azért biztos ő tehet róla, lehet lelki oka van, vagy nem eszik eléggé egészségesen, vagy nem járt szűrővizsgálatra, vagy…); ha nincs hozzá megfelelő társ – ugyan már, csak válogat, ki kell kötni valaki mellett, aztán egy-két gyerek, és utána úgyis együtt kell maradni, majd megszokják egymást, nagyszüleink is ezt tették; ha nem akar – olyan eleve nincs, tuti akar, csak nem jön össze és nem vallja be, biztos valami súlyos trauma van a háttérben, ki kell beszéltetni, aztán majd rájön, hogy akar ő; ha meg még így sem akar: egyértelmű deviancia. A sor a végtelenségig folytatható…

Mert olyan nincs, hogy ezt egyszerűen annyiban hagyjuk. Van egy roppant okos kérdésfeltevés a könyvben (már nem emlékszem, hogy valamelyik interjúalany mondja vagy a bevezetőben szerepel): a gyerekesektől sosem kérdezzük meg, miért vállaltak gyereket. És tényleg. Érdemes amúgy kipróbálni, meglepő lehet, mennyire kevesen tudnak rá érdemi választ adni – egyáltalán hányan gondolkodnak el vajon rajta? A leggyakoribb válasz, hogy „mert így szokás”. De tényleg? Azért hívunk a világra újabb kis életeket, mert „így szokás”? Félreértés ne essék: végtelenül tisztelem azokat, akik valós benső igény által hajtva vállalnak gyerekeket és képesek őszinte szeretetben felnevelni őket. De sajnos mellettük ott vannak, akiknek a gyerek csak státuszszimbólum, vagy kipipálandó tétel, vagy eszköz a pasi, a létbiztonság, a babaváró hitel megszerzésére. Nem ebbe az irányba halad a közbeszéd, de igenis ki kell mondanunk: azért gyereket szülni, hogy megfogj egy pasit vagy rendbe hozd haldokló kapcsolatod vagy megszerezd a hitelt / házat / adómentességet, miközben nem akarsz anyává válni, sokkal nagyobb deviancia, mint tudatosan nemet mondani.

Tanács Eszter könyve tizennyolc nő történetén keresztül ad betekintést a gyermektelenség sokféleségébe (érdekes egyébként a szóhasználatunk, magam is automatikusan használom a fosztóképzővel ellátott „gyermektelen” kifejezést, miközben egy olyan könyvet ajánlok, amely épp arról szól, hogy ne érezzük és ne éreztethessék velünk, hogy „gyermek nélkül” kevesebbet érünk – ennyire mélyen beleivódott a mindennapi szóhasználatunkba is a negatív ítélet). Tizennyolc történet, a legkülönbözőbb életutakról, melyek három nagyobb csoportba rendeződnek: ahol egészségügyi okokból nem lehet gyerek; ahol valamiféle trauma váltotta ki, hogy az illető nem akar gyereket; illetve ahol sem hátráltató ok, sem trauma nem játszik szerepet, egyszerűen tudatos döntés eredménye a gyermek nélküli élet.

Nyilván az olvasó saját élete / döntése nagyban meghatározza a viszonyulását a történetekhez. Nekem az utolsó csoportba tartozókat volt a legkönnyebb olvasni-emészteni, ezekben látom viszont a saját döntéseimet, és végtelenül hálás vagyok azoknak a nőknek, akik vállalták, hogy betekintést engednek e legbensőbb döntés miértjeibe. Az utóbbi évek számos pszichológiai tárgyú olvasmánya és saját magamon végzett poszttraumás terápiás munkája után a súlyos traumák illetve negatív családi behatások, gyermekkori tapasztalatok kiváltotta idegenkedés elborzasztott, de nem lepett meg – ezekben sok esetben egyébként ott láttam azt is, hogy feldolgozatlan traumák vannak a háttérben, volt interjúalany, akit szelíden pszichológushoz tereltem volna, és a legkevésbé sem azért, hogy megváltoztassa a döntését… Érdekes módon, amit nekem a legnehezebb volt olvasni, az azon nők vallomása, akik vágynak-vágytak volna gyerekre, de egészségügyi okból nem lehet(ett).

Az elsődleges olvasata e könyvnek általában az, hogy a többségi (gyerekes) társadalom tagjait érzékenyítse a kisebbség (a gyermek nélküliek) irányába – ehhez képest épp a saját olvasatom ébresztett rá, hogy a kérdés ennél is komplexebb: a gyermek nélküliek csoportja sem homogén és itt is szükség van arra, hogy lássuk a „többiek” nézőpontját. Én például, bevallom, sosem tudtam igazán mit kezdeni azon nőtársaimmal, akik „belebetegedtek” abba, hogy nem lehet gyermekük. Egyszerűen nem értettem, miért kell ekkora jelentőséget adni a dolognak. Annyira nem akartam, és annyira el voltam foglalva a saját nemakarásommal, hogy nem voltam képes látni az ő drámájukat: hogy ha valaki igazán akar gyermeket, épp annyira bele tud őrülni abba, hogy nem jön össze, amennyire én bele tudtam őrülni abba, amikor rám akarták volna kényszeríteni, hogy legyen. Furcsán működünk mi, emberek, de olykor nem árt egy ilyen pofon a kis egónknak és berögződéseinknek. Egyébként az értetlenség oda-vissza megvan: még tán a legszenvedélyesebb anya ismerősömtől sem kaptam annyira értetlen reakciót tudatosan választott gyermeknélküliségemre, mint attól, aki szeretne, de nem lehet: mondván, ha ő annyira szerencsés lenne, mint én, hogy lehetne, akkor szakmányban szülne, én meg elpazarolom itt a petesejtjeimet lehetőségeimet… Ez is egy olvasat, ugye.

Jó lenne, ha minél többen olvasnák ezt a könyvet és jó lenne, ha elindulna egy egészségesebb társadalmi párbeszéd a témában – mondjuk illúzióim azért nincsenek. Politikai propagandát és hatalmi játszmákat nem fog megváltoztatni némi „szociológiai okoskodás” – de már annak is örülni kell (én legalábbis örülök), ha néhány értő olvasóhoz eljut a könyv és elgondolkodik azon, hogy nem ártana eggyel nyitottabban állni egymáshoz és legalább megkísérelni elfogadni a másik döntéseit. Hadd éljük már úgy az életünket mindnyájan, ahogy szeretnénk!

Kiadó: HVG Könyvek