Richelle Mead: A szukkubusz dala

Tavaly véget ért a nálunk és szerte a világon is nagy sikert aratott Vámpírakadémia sorozat, a múlt év őszén megjelent Vérvonalak folytatására pedig a hírek szerint ez év nyaráig biztosan várni kell – még az angolul olvasóknak is. A keményvonalas Richelle Mead-rajongóknak azonban nincs mitől tartani, az Agave Kiadó tavasszal belefogott az írónő egy korábbi szériája, a hatkötetes Georgina Kincaid-sorozat kiadásába. Míg az előző Mead-könyvek a young adult kategóriába tartoztak, inkább a fiatalabb olvasókat célozták meg, ezúttal igazi felnőtteknek való urban fantasy-t ígértek a hírek. Mivel a Vámpírakadémiát és a Vérvonalakat is szerettem (bár azért nem mondanám magam fanatikus rajongónak), kíváncsian vártam, mit tartogatnak a vámpírokkal és kisördögökkel haverkodó szukkubusz kalandjai. Sajnos ezúttal csalódnom kellett, ami nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam jól, de…

Georgina Kincaid könyvesbolti eladóként tengeti napjait Seattle városában, munka után táncórákat ad munkatársainak és barátainak, szabadidejében sokat olvas, koncertre vagy hokimeccsre jár, és nem mellesleg, férfiak lelkét rabolja el. Georgina ugyanis szukkubusz, pestiesen szólva egy kéjdémon, aki 1600 évvel ezelőtt szerződést kötött az ördöggel, és azóta gyönyörű huszonéves testbe bújva csábítgatja az arra érdemes és érdemtelen hímneműeket, hogy felejthetetlen gyönyörrel ajándékozza meg őket – és cserébe elszipkázza az életerejüket. Persze mint mindenki, ő sem feltétlenül élvezi mindig a munkáját, melynek azért a nyilvánvaló előnyökön túl – mint halhatatlanság, örök fiatalság, gyönyörű test, az alakváltás képessége – vannak hátrányai is: néha bizony olyanok is becsúsznak, akiket hmmm… kihagyna, tartós kapcsolatra pedig szinte semmi esély.

Georgina azonban túl sokat nem problémázik, élvezi az életet, mígnem a városban megjelenik kedvenc írója, a szuperszexi és szuperaranyos Seth Mortensen, ezzel párhuzamosan pedig valaki halhatatlanokat kezd gyilkolászni. Miközben Georgie a hallgatag írózsenit kalauzolja körbe a városban, és újra meg újra hülyét csinál magából, barátaival – akik közt egy kisördög és két vámpír áll az első helyen – a rejtélyes természetfeletti gyilkos után nyomoznak. S míg egy angyal és Georgie főnöke mindent megtesz, hogy az alacsonyabb rendű halhatatlanok ne folyjanak bele a dologba, szukkubuszunk minden gyilkosság előtt fura szerelmes leveleket kap a gyilkostól.

Egész szép kis természetfeletti kavalkádot rittyentett Mead, kellő mértékű intrikával, áskálódással és munkahelyi rivalizálással – mert hát a menny és pokol képviselői ugye éppoly kemény munkát végeznek a lelkünkért folytatott harcban, mint mi az irodában. A krimiszál könnyen megfejthető, pláne annak, aki olvasott már ezt-azt az írónőtől – Mead cselekményvezetése nem tartogat sok meglepetést. A hangulat, a város leírása és a mellékszereplők némelyike garantálja a szórakozást – én például nagyon élveztem a mulya író szerencsétlenkedéseit; a két fura vámpír párosát, akik nagyjából annyira vehetők komolyan, mint Patricia Briggs Scooby Doo-féle csodajárgánnyal járó vámpírja; Erik kétértelmű előadásait a természetfeletti lényekről; és a városi séták leírását.

A regény leggyengébb pontja azonban a főszereplő személye – nem tudom, mi lehet az oka, de Mead mintha direkt ellenszenves hősnőkben utazna. A Vámpírakadémia első köteteiben komoly nehézséget okozott elviselni Rose és Lissa párosát (igazából a további kötetekben sem javult sokat a helyzet…), de ketten együtt is eltörpülnek Georgina mellett. A hölgy a közmondásos buta liba tökéletes megtestesítője – ami elég érdekes, tekintve, hogy 1600 éves. Ennek ellenére úgy viselkedik, mint egy éretlen kamaszlány, aki csak magával és a külsejével van elfoglalva – és ami rosszabb, úgy is beszél. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, épp ezért nem akarom a fordítót hibáztatni, de a kötet elején kis híján a fejemet vertem a falba a rengeteg ostoba szlengtől (ez egyébként a történet előrehaladtával némileg mérséklődik). Ami ennél nagyobb probléma, hogy Georgina konkrétan buta. Ahhoz képest, hogy állítólag imád olvasni, műveltsége finoman szólva hiányos; és noha tizenhat évszázada lóg természetfeletti lényekkel, elég keveset tud róluk.

Mindezen kritikáim ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól – voltak pillanatok, amikor nagyon jólesett olvasni, és olykor még meg is nevettetett. Aubrey-ért, aki igazi macskaegyéniség, külön köszönet jár az írónőnek. A főszereplő gyengeségeiért pedig kárpótolnak a vicces mellékszereplők. Mivel anno a Vámpírakadémia is nagyon nehezen indult be, ennek a sorozatnak is adok még esélyt – bármi kisülhet belőle a továbbiakban. 

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina