Nem is olyan rég írtam Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatának első részéről,
amitől akkor finoman szólva nem voltam elájulva. Azt hiszem, részben a
rossz időzítés tette, nyilván az sem használt neki, hogy pont akkor
kezdtem el nézni a Vámpírnaplók tévésorozatot, és a kettő nemes
egyszerűséggel összekeveredett bennem. Most úgy hozta az élet, hogy
megkaptam a két folytatást, és mivel én balga elolvastam a harmadik
végét, ami – finoman és nőiesen szólva – odabasz, muszáj volt
rohamléptekben elolvasnom a második részt, hogy aztán jöhessen a
harmadik.
A
Dermesztő ölelés ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Lissa és
Rose tovább élik a Szent Vlagyimir akadémia hallgatóinak mindennapjait,
Lissa csöpögősen szerelmes a különc, embergyűlölő, épp ezért vonzó
Cristianba, Rose reménytelenül epekedik az elérhetetlen Dmitrijért, a
tanárok szigorúak, a diákok szemétkednek egymással. Aztán történik egy
bizarr gyilkosság, kiderül, hogy a strigák némelyike csoportba
szerveződött és emberi(!) segítséggel irtja a mora uralkodócsaládokat,
így az akadémia élete fenekestül felfordul.
Azért
nem olyan nagyon rossz a mora és dampyr hallgatóknak az életveszély,
hisz ez azzal jár, hogy egy fullextrás (és jól őrzött) Idaho-i
síparadicsomban tölthetik a karácsonyt, az uralkodócsaládok
képviselőivel együtt. Erős a gyanúm, hogy Richelle Mead imád síelni vagy
rajongója a hófödte hegycsúcsoknak, mert a szép tájképeken kívül nem
sok értelmét láttam a kis kirándulásnak. Miközben a diákok és a
főnemesek telelnek, a külvilágban újabb gyilkosságok történnek, egy
csapat diák pedig a fejébe veszi, hogy strigavadászatra indul.
Természetesen a forrófejű Rose rögtön az események közepén találja
magát, ha nem is úgy, ahogy elsőre gondolnánk.
A
folytatás jóval pörgősebbnek és szórakoztatóbbnak bizonyult, mint az
első rész, jobban bele tudtam élni magam a cselekménybe, a logikai bakik
némelyike szerencsésen helyre lett rakva, a szereplők is kaptak egy kis
mélységet, és bejött a képbe néhány új, akik közt van, aki a
főszereplőinknél is izgalmasabb (persze hogy Adrian Ivaskov). Ám itt
nagyjából kifújt a pozitívumok sora, még mindig sajnos jóval több
dologba tudok belekötni, mint amennyibe nem.
Az
első részben még csak halovány kis gondolat volt, itt már azért jóval
konkrétabb, hogy engem halálra idegesít Lissa. Lélekmágus ide,
depresszió oda, egy önző, elkényeztetett kis libaként viselkedik
sokszor, amire nyilván csak ráerősít az, hogy Rose testőrtanoncként a
széltől is óvja királykisasszony barátnőjét. Rose időnként túl sok,
sokat képzel magáról, nagyképű és erőszakos, de legalább van benne élet.
Az egész mora-dampyr viszonyrendszer nekem nagyon nagy hülyeségnek
tűnik, nagy megelégedésemre szolgált, amikor ezt a könyvben is
megpendítették a szereplők. A legnagyobb bajom az első résszel épp az
volt, ami itt az egyik fő konfliktus a morák közt, és remélem, lesz
folytatása, hogy miért nem harcolnak a drága vámpírjaink, akik ráadásul
még mágiát is tudnak használni, mégis csak ülnek ölbe tett kézzel,
várva, hogy a dampyrok feláldozzák magukat értük.
Ha
az első részben még kétséges volt, most már nyilvánvaló, hogy a sorozat
főszereplője a testőrtanonc Rose, akinek ezúttal az iskolai próbáknál
sokkal rosszabbal kell szembenéznie: legendás testőr anyjával, akit
gyűlöl, mert a kötelességet a gyermeke elé helyezte. Persze azért ne
várjunk pszichológiai mélységeket, de a könyv tán legjobban sikerült
része lett Rose és Janine lassú közeledése.
Nem
mondhatnám, hogy a végkifejlet sok meglepetést okoz, elég
kiszámíthatóra sikeredett, de legalább jól lett összerakva. Van, akit
sajnálhatunk, van, aminek örülhetünk, Rose komoly leckét kap felnőtté
válásból és szépen megágyaz az írónő a folytatásnak. Amit most rögtön
el is kezdek olvasni.
Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése