Julian Barnes: Szerelem meg miegymás

Tíz évvel a Dumáljuk meg rendesen történései után a három főhőst, Gilliant, Stuartot és Olivert újra összehozza az élet. Az előző kötet végén Oliver és Gillian összeházasodtak, és próbáltak új életet kezdeni, a sértődött megcsalt férj és egykori barát, Stuart pedig eltökélte, hogy ezt nem hagyja annyiban. A folytatás tíz év után veszi fel újra a fonalat, amikor Gillian és Oliver immáron két kislány szüleiként élik boldognak korántsem nevezhető, unalmas, gondokkal teli mindennapjaikat Londonban, amikor betoppan életükbe az Amerikából frissen hazatelepült Stuart. A férfi a régi barátság felelevenítésére hivatkozva környékezi meg a kis családot, ám feltett szándéka, hogy az őt eláruló Gillian és Oliver közé álljon.

A könyv ugyanolyan stílusban íródott, mint az első, ugyanúgy több nézőpontból követjük az eseményeket, a szereplők ugyanúgy a saját hangjukon beszélnek az írónak, aki mintegy riporterként dokumentál. A régi szereplők mellé bekerül néhány új, Gillian asszisztense, Ellie, akinek rövid kalandja lesz Stuarttal, Stuart volt felesége, Terri, és a legviccesebb, a két kislány, akik sajátos, gyermeki szemszögből közvetítik a történetet.

Már a könyv első lapjaitól világos kéne legyen, hogy ebben a történetben bizony Stuart a rosszfiú. Az Amerikában „önmagát megcsinált” dúsgazdag, vonzó üzletember, akinek feltett szándéka feldúlni egy boldog család életét. De vajon tényleg így van? Vajon tényleg boldogok? Ahogy az elsőben, ebben a könyvben is az tetszett legjobban, hogy keresetlen őszinteséggel tárják elénk a szereplők a mindennapi kis boldogtalanságaikat, apró-cseprő gondjaikat, csalódásaikat. Nem kérdéses, hogy Gillian nem boldog új házasságában. Van két édes kislánya, akiket nyilván imád, és minden megszólalásában igyekszik meggyőzni minket arról, mennyire elégedett az életével, de a folyamatos hárítás és mentegetőzés közepette lelepleződik. Negyven éves, kétgyerekes anyuka, akit felőrölnek a napi gondok, a munka és a család. Oliver képtelen volt tíz év alatt megkomolyodni, nincs fix állása, csak vár a nagy lehetőségre, mellette depressziós és az egész világot hibáztatja sanyarú sorsáért. Tipikusan az a pasi, akinek szétszórtsága, szenvedélyessége, elszállt művészlelke minden nőt elbűvöl huszonévesen, de egy idő után azért már jobban szeretnénk egy komoly, érett, felelősségteljes férfit.

Ekkor lép a képbe ismét Stuart, aki ebben az élethelyzetben mindazt megtestesíti, ami Oliverből hiányzik. Túl azon, hogy tele van pénzzel, hogy régi házát Gillianék rendelkezésére bocsátja, hogy munkát ad a léha Olivernek, a mindennapjaikba is beférkőzik, polcokat szerel a falra, megjavít ezt-azt, vacsorát főz nekik. Kezd úgy viselkedni mint egy „igazi” férj és apa, amire Oliver képtelen. És ezzel mindenféle nagyszabású bosszúhadjárat és sírás-rívás nélkül, olyan hétköznapi egyszerűséggel kúszik vissza Gillian életébe, hogy az olvasónak az az érzése, nem is tudja, mikor történt a váltás. Mikor lett hirtelen Gillian társa megint Stuart, és már nem Oliver? Persze megvannak a kötelező fordulatok, de valahogy nem az a lényeg. Az előző kötetben is szinte észrevétlenül szeretett ki Gillian Stuartból, és szeretett bele Oliverbe, maga sem tudta, hogyan, itt is valami ilyesmi töténik. Nem tudjuk hogyan, de Stuart egyszer csak „ott van” az életében, rá támaszkodik, vele szerelteti a vízcsapot.

Az érdekes az, hogy a történet vége nyitva marad. Nem kapunk választ arra, hogy Gillian melyik férfit választja, de valahogy nem is hiányzik. Az olvasóra van bízva, hogy döntse el, hogyan tovább. Romantikus, drámai énem azt mondaná, a hősnőnek az lenne a legjobb, ha mindkét pasit ejtené, felpakolná a lányait, és elutazna valahová új életet kezdeni. De a való életben ez elég ritkán történik meg. És ez a könyv kíméletlenül életszagú. Valószínűleg Gillian Stuartot választja, akivel ugyan kényelmesebben, de ugyanúgy látszatboldogságban fog élni, mint Oliverrel.

Ha van tanulsága a könyvnek, az szerintem az, hogy soha, de soha nem tudhatjuk, hogy a döntéseink milyen következménnyel járnak majd. Hogy tíz év múlva boldogok leszünk-e azzal, akit választunk, azt senki nem jósolhatja meg előre. De mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mekkora kockázatot hajlandó vállalni.