A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)

Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 

Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 

A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 

Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 

Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.