Illik leírni e kötet kapcsán,
hogy mennyire örvendetes, hogy megjelent végre kis hazánkban is Jonathan
Strahan immáron tizedik évébe lépő rendes éves novellaválogatásának legújabb
darabja – ahogy azt is, hogy mennyire viszonylagos, épp ezért kellő
óvatossággal kezelendő az a bizonyos „legjobb” jelző a címben. Mindkét
alapvetés igaz. Tök jó, hogy ez a kötet van, és én személy szerint nagyon
remélem, hogy olvashatunk még hasonlót az elkövetkező években, de alapvetően
egy szerkesztő - akármilyen jó szerkesztő legyen is - félig-meddig szubjektív
válogatásán alapul. Vagyis jó eséllyel nem nagyon lesz olvasó, akinek
maradéktalanul elnyeri tetszését. Persze nem is biztos, hogy ez a célja.
Számomra sokkal inkább az, hogy
felfigyeljünk általunk eddig nem ismert szerzőkre, hogy rácsodálkozzunk a
sci-fi és fantasy zsánerének hihetetlen változatosságára (amivel persze
tisztában vagyunk, naná, de őszintén: akad aki nem hajlamos arra, hogy a már
bevált alzsánerek felé hajoljon a keze ahelyett hogy az ismeretlenért
nyúljon?). Ezt a vállalást pedig maradéktalanul teljesíti. Hosszas listát
tudnék írni azon szerzőkről, akikkel itt találkoztam először és nagyon szívesen
olvasnék tőlük akár regénynyi terjedelemben – ez pedig bőven kárpótol azért a
néhány kisebb csalódásért és értetlenül pislogásért. Mert azért ilyenből is
akadt… Nem fogom egyenként vesézgetni az összes novellát, felesleges is lenne,
inkább próbálom csoportokba gyűrni a benyomásaim.
Első körben lássuk azon szerzők műveit, akiket már ismertem innen-onnan.
Ha megkérdezik, miért döntöttem
úgy, hosszas előzetes hezitálás után, hogy márpedig nekem ez a kötet kell, egyszerű a válasz: Kim Stanley Robinson. Amint megtudtam,
hogy ő is szerepel a válogatásban, már nyomtam is a gombra hogy megrendeljem.
KSR számomra megkérdőjelezhetetlenül a sci-fi egyik legnagyobbja (szoros
versenyben Dan Simmons-szal) – amint hazaértem a könyvvel, fel is csaptam a
novellájánál (Felszólalás), ami
valahol meglepetés, de annyira azért mégsem: nagyléptékű sci-fi helyett egy
röpke tárgyalótermi szatíra, ám az írót mindig is leginkább foglalkoztató
témára felhúzva. Széles vigyorral az arcomon olvastam. Nemkülönben Catherynne M. Valente sírnivalóan
gyönyörű írását (Liliom és szarv) –
ahogy ez a nő ír, nem ír úgy senki, a szárnyaló fantázia, a nőies finomság és a
mélységesen mély mesei borzalom olyan tökéletes keveréke, amit nem olvastam még
mástól. Többszáz oldalon is olvasnám ezt a történetet, de tizenvalahány
oldalával is kompakt olvasmány. Kár, hogy Valente ennyire eladhatatlan a magyar
piacon… Remélem, Ian McDonald nem
jut erre a sorsra, mert akkor tényleg kénytelen leszek ráfanyalodni az angolul
olvasásra. A nem csak címében lenyűgöző Botanica
Veneris: Ida, Rathangan grófnője: Tizenhárom papírkivágás különleges
hangulatú, barokkosan burjánzó írás, amit bármikor követnék többszáz oldalon át
is – egyben a legnagyobb mellényúlásom az olvasás tekintetében: nem szabad
ezeket a néhánytíz oldalas novellákat három részletben fogyasztani, pont a lényeg
vész el. Újraolvasásért kiált! Neil Gaiman és a Fekete kutya remek
felütés – a kötet egyik legerősebb novellája, egyben tökéletesen illusztrálja a
novellaválogatás lehetséges célját: nincs olvasó, aki ezek után ne akarná
olvasni az Amerikai isteneket. Hiába,
Gaiman az Gaiman.
Sajnos a mérce annyira magasra is
csúszott vele, hogy szegény Paolo Bacigalupi nem tudta megugrani – vagy csak nekem kezd sok lenni hogy újra
meg újra ugyanazt olvasom tőle (pedig nem is olvastam minden magyarul megjelent
művét). A Hamuváros is arra hivatott,
hogy felkeltse az érdeklődést A vízvadász
iránt, de míg például KSR gond
nélkül tudja újabb és újabb fantáziákba csavarni alapvető félelmét a
klímaváltozástól és az ember Földet felemésztő mohóságáról, Bacigalupi képtelen
kiszabadulni a saját sablonjaiból. Kár érte. Ahogy Ann Leckie kötetzáró írásáért (Más
néven a világ) is, amit szerintem speciel nettó hülyeség volt a legvégére
tenni, mert így óhatatlanul enyhe csalódásízzel teszi le az olvasó a könyvet.
Amennyire szerettem Leckie világhírt hozó regényét, a Mellékes igazságot, ezt annyira feleslegesnek és félkésznek éreztem
– mintha egy még kibontatlan ötletmagoncot küldött volna be Leckie, mert már
nagyon le kellett adnia valamit. Tud ő ennél hatványozottan jobbat is!
Az igazán pozitív rácsodálkozások…
Az általam eddig nem ismert
szerzők művei közül messze-messze kiemelkedik Tamsyn Muir, Alyssa Wong,
Genevieve Valentine, Greg Bear és Sam J. Miller egy-egy novellája. Tamsyn Muir és a Lovecraftot idéző
A mélytenger menyasszonya simán
odafér Gaiman és Valente mellé a top háromba – nem véletlenül említem őket,
Muir mintha a két zseniálisan beteg fantáziájú mesélő irodalmi gyermeke lenne.
Tőle például nagyon szívesen olvasnék még, de ahogy látom (javítsatok ki, ha
tévedek) még külföldön sem sok minden jelent meg tőle e novellán kívül. Ígéretnek
mindenesetre nem rossz. A fülbemászó, sokáig mantrázható felütésért meg örök
hálám, nem nagyon tudok szabadulni tőle, de akar szabadulni a rosseb:
„Kúszó éjurunk eljövetelének idején, a csillagfény asztrális sebeibe
vonulás által megjósolva tizenhat éves lettem, és megkaptam Barbie álomautóját.
Mar nagynénim negyed dolcsiért vásárolta, és mini Snickers csokikkal tömte ki a
csomagtartóját.”
Ha már fülbemászás… Alyssa Wong
novellája már a címével megvesz – próbáld nem újra meg újra elmondani magadban
azt hogy Sorvadó anyának éhező leánya.
Szerencsére az írás is remek, igazán sötét, beteg, horrorba hajló fantasy.
Genevieve Valentine ellenben elegáns, visszafogott és szerethetően boszorkányos
ötlettel áll elő a Vér, hamu, fonatban
– itt a remek példa arra, hogy egy kibontatlan ötletmagoncot is meg lehet úgy
írni, hogy ne fájó hiányérzetet hagyjon maga után, hanem a vágyat, hogy tovább
olvashassam. Greg Bear és az Indul a gép
az előzőekkel ellentétben nem fantasy hanem sci-fi, abból is a tudományosabb
fajta, nagyon élveztem a gondolatjátékait és ijesztő vízióját. Kicsit kevésbé
élveztem a szó szoros értelmében Sam J. Miller két novelláját, mind az Otthonok szellemei (ez a jobb) mind a Jégtömbök jelenünk problémáira
reflektáló, erősen társadalomkritikus írások, simán odatehetőek KSR mellé a
virtuális polcon – okosak, emberiek és elég jól csomagolják fantáziába a
rendszerkritikát.
Szerettem olvasni Kelly Robsontól a Versaille vizeit – hangulatos rizsporos szatíra némi tündérmesei
beütéssel, de mint fantasy, komolyan vehetetlen, nem csodálom, hogy sokan nem
értik, mit keres ebben a válogatásban. Ezzel együtt én örülök, hogy rátaláltam
– a fanyalgók pedig elgondolkodhatnának azon, hogy a fantasy mennyire széles
spektrumot fed le valójában. Ugyanez igaz a megint csak varázslatos című Usman T. Malik novellára – A koldusherceg és az eukalipuszdzsinn
inkább mágikus felnövéstörténet, mintsem fantasy, picit hosszabb is a
kelleténél, viszont a mesés kelet varázsa könnyedén elbűvöl.
Ezek meg minek?
Széles a merítés, természetes
hát, hogy én is belefutottam pár olyan novellába, amit kevésbé szerettem. Olyan,
amit kimondottam utáltam, tán egy volt (Vonda
N. McIntyre: Húgocskák – utálom
az öncélú elborzasztást, a biohorror és a direkt undorra kihegyezés nálam nem
jön be); és nagyjából három, amit teljes értetlenséggel olvastam és miután vége
lett, gyorsan el is felejtettem (Gwyneth
Jones: Tudatosok – meg nem tudnám
mondani, mi volt ez; Caitlín R. Kiernan:
Dancy vs. a pteroszaurusz – ezt
teljesen feleslegesnek éreztem; Simon Ings:
Drónok – na ez majdnem olyan undorító
volt mint a Húgocskák, kösz, nem). Kelly Link Rombolj és találj című írása tipikusan az a sci-fi, aminél érzem én
a zsenialitás magvait a szövegben, de nem igazán értem – ehhez egészen nyilvánvalóan nem olvastam még elég hard sci-fit.
Csóró Nike Sulway meg lehet hogy nem
írt annyira rossz novellát, amennyire én idegenkedem A Karen Joy Fowler olvasókörtől, de az a helyzet, hogy Karen Joy
Fowler regényét (Majd’ kibújunk a bőrünkből) annyira utáltam, hogy eleve vert helyzetből indult az írás (ami
egyébként önmagában tök jól reflektál az utált műre…).
Tán hét novella maradt ki a
huszonhét művet tartalmazó válogatásból – ezek olyan egynek elmegy olvasmányok
voltak, akad, amelyiket kicsit jobban élveztem, akad, amelyiket kicsit kevésbé,
de nem bántam meg hogy időt szántam rájuk. Összességében az egész kötetre sem.
Kicsit tán sok volt a vége felé, lehet, úgy százötven oldallal kevesebbel is
beértem volna, de persze egy antológiát nem is muszáj egyszerre olvasni.
Ismerkedésnek, látókörszélesítésnek tökéletes, azért a néhány valódi
gyöngyszemért meg bőven megérte az a pár mellényúlás. Ami kicsit meglepő (bár
aki nálam jobban otthon van a nemzetközi SF-trendekben, annak biztos nem) az a
weird fantasy magas aránya – bírnám, ha itthon is egyre több ilyen furcsa,
betegesen elszállt fantasy jelenne meg a szakmányban tolt epic cuccok mellett.
Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, kiktől olvashatunk a közeljövőben a
kötetben szereplők közül.
Kiadó: Gabo
(Ehemmm, azért a szerkesztésért bevésnék egy fekete pontot - az én példányomban a Hamuvárost például Neil Gaiman írta, Ann Leckie neve a borítón Anne Leckie lett, Alastair Reynolds meg a tartalomjegyzékben írja másként a nevét mint egyébként. Ejnye...)
Annyit beszéltünk már erről a kötetről, hogy nehéz releváns kommentet írni.:) Sok mindenben hasonló a véleményünk. McIntyre-t én se olvasnék szívesen, ennyi elég volt belőle. Pfúúúújjj... A Kiernant én szerettem, tényleg elég gyenge, de engem megfogott. Kiernan-kompatibilis vagyok.
VálaszTörlésA Hamuvárost mindenkinél Gaiman írta.:) Elég meglepő, hogy ilyen szemkiverős helyeken (borító, cím stb.) mennyi hiba maradt, míg magában a szövegben nagyon kevés.
:) Tudom, de te olvastad és szeretted a The Drowning Girlt, nyilván ez közrejátszott :) nekem Kiernan azt hiszem, kimarad eztán is.
TörlésJó hát én kis naivan azt hittem csak az enyém nyomdahibás :D amúgy tényleg fura, mert a szöveggondozás pöpec, hálistennek nagyon kevés hiba van benne, a fordítások is jók, végülis inkább a külsőségeket rontsák el mint a szövegeket le ;)