Rövidre vágva # 13 – Sorozatok

A „hisztisen és keveset” olvasással általában együtt jár, hogy többet bambulok a tévéképernyő előtt – nem volt ez másképp idén nyáron sem, magamhoz képest egész sok sorozatot és filmet pótoltam, mondjuk volt is miből. Ahhoz képest, valaha mennyire filmmániásnak számítottam, elképesztő lemaradásokkal küzdök, de ez már így is marad, nem lehet egyszerre mindent. A sorozatokkal egyébként az a legnagyobb baj, hogy megnézek egyet és rögtön elém ugrik három másik, amit muszáj – most sem igazán tudom, mihez nyúljak, annyi az izgalmas darab, szóval folytatás várható, addig meg nézzük az utóbbi hónapok három legjobbját.

Aranyélet – 1. évad

Így hogy pár hét és elkezdődik a második évad, ideje bepótolni az utóbbi évek (ha nem minden idők) legjobb magyar sorozatának első tíz részét. Persze merész kijelentés, hogy ez lenne a legjobb, hisz azért van a magyar televíziózásnak is egy hagyománya, de én még ilyet nem láttam. Nagyon mai, nagyon eleven, nagyon a miénk. Olykor túlságosan is. Kevés szereplővel operáló családi dráma, ami egyben hibátlan kor- és kórkép is a rendszerváltás utáni magyar társadalomról: ha időnként az is lehet az érzésünk, hogy sokat markol, mindig meg tudja tartani az egyensúlyt. Az ügyeskedésre mint nemzeti sportra felhúzott szétesés-történet azért működik nagyon, mert mind ismerünk ilyet: minden családban akad egy-két többtízmilliós adósságból vállalkozást építő kispályás szélhámos, aki anyuka szemében sikerember, a széles rokonság szemében megmosolyogtató, ha meg a látszat mögötti tartalomra kerül a szó, ügyesen ellegyintjük a vasárnapi ebédnél. Jó gyerek az, ne firtassuk, miből is telik arra a rózsadombi villára… És közben azért felmerül és helyre is kerül mindaz, amiről pláne nem beszélünk mert még a végén elrontaná az étvágyunkat: a hazai viszonylatban nagypályás gengszter, akivel együtt indultunk, de erre jobb nem is emlékezni; az élre vasalt üzletember, aki politikusokkal parolázik, és észre sem veszi a körülötte lévő világot; a dzsumbujból és a minimálbérből külföldi prostimunkába menekülő esélytelen fiatalok.

A hibátlanul megírt párbeszédek és a profi megvalósítás (végre az akció is úgy van fotózva ahogy azt kell és mással is tudunk operálni mint részenként egy random Budapest-látképpel…) persze mit sem érnek a remek színészi játék nélkül. Olykor szinte kamaradrámát látunk, sok is hárul a színészekre, de szerencsére a kulcsszereplők egy kivétellel kiválóan hozzák a szerepüket. Thuróczy Szabolcsra mintha ráöntötték volna a kispályás ügyeskedő szerepét, nemhiába játszotta szinte ugyanezt a karaktert a Társas játékban is, jó hogy itt végre maradéktalanul kibontakozhat. Ónodi Eszter tán még soha nem volt ennyire megkeseredett, törtető picsa, de iszonyú jól áll neki, hogy kikacsinthatott a megszokott szerepköréből. A szülők hazugságai között lavírozó két kamasz közül Olasz Renátóban és a mindenáron nagypályássá válni próbáló Márkban látok több lehetőséget, Döbrösi Laura Mirája sajnos totál súlytalan maradt és talán neki köszönhető a legtöbb felesleges történetszál is. Nade igazából majdnem mindegy, ők hogy játszanak, mert a sorozat legnagyobb aduásza Anger Zsolt – komolyan mondom, elnézném én őt egyedül tíz részen át, annyira zseniálisan hozza a Miklósi család felett basáskodó keresztapa-figurát, aki persze sokkal jobban érintett érzelmileg, mint az bármikor bevallaná bárkinek (főleg magának).

Az előzetes alapján a második évadban a több akció mellett a múltba is betekintést nyerünk – mit mondjak, Westworld ide vagy oda, az ősz legjobban várt sorozata nálam ez, remélem, nem szúrják el.

Kegyetlen tánc (Flesh and Bone)

Semmit nem tudtam erről a sorozatról amikor belefutottam az előzetesébe, de egyből megvett magának. Szerencsére az elképesztően hatásosra fényképezett színpadi jelenetek és az elsőre túlságosan is a Fekete hattyúra emlékeztető felállás jóval többet rejt magában, mint gondolnánk. A frissen New Yorkba érkezett, tehetséges, ám képzetlen és naiv vidéki lányka, Claire az American Ballet Company intrikáktól hemzsegő társulatában találja magát, ahol egy szadista művészeti vezető és megannyi feltörekvő, semmitől vissza nem riadó balerina mellett kéne érvényesülnie. Persze nem minden az, aminek látszik, és hamar kiderül, hogy Claire sem az a tipikus naiv vidéki tütüs kislány, hanem egy a saját múltja elől menekülő, jóvátehetetlen hibák terhét hurcoló, bizonytalan, pszichésen némiképp összezavarodott fiatal nő, aki a balettszínpadon szabadulna saját kísérteteitől és találná meg újra önmagát. Mondhatni, némiképp nehezített pályát választ egy öregedő, mániásan féltékeny prímabalerina és egy saját kudarcát feldolgozni képtelen igazgató mellett, egy idegen, nyüzsgő, ijesztő városban, ahol egy elmebeteg hajléktalan és egy night club tulajdonos orosz gengszter az egyedüli jóakarói.

Nagyon érdekelnek a különböző művészeti ágakat belülről ábrázoló insider-sorozatok illetve filmek, ezért is kezdtem el, és amit kaptam a balettről, az hibátlan – minden romlottságával, (ön)sanyargatásával, intrikájával, tabuival és tabutöréseivel együtt. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy a sorozat jóval többnek bizonyult, mint „csak” egy balettos történet – minden szereplő megkapja a maga tragédiáját, a maga jelentőségét, megannyi félresiklott élet, ilyen-olyan hazugságok által vezetett sorsok kerekednek előttünk. Akad köztük jócskán megosztó is: testvérszerelem, nemi erőszak, kiskorú lányok prostituálása, kétes adományszerző módszerek, a szereposztó dívány sajátságos értelmezése. Nem egy délutáni matiné, az biztos. Az már csak hab a tortán, hogy a kiváló színészi játékot többnyire profi táncosok és nem színészek hozzák – ennek köszönhetően a játék mellett a táncjelenetek is lenyűgözőek.

Ugyan lenne benne potenciál a folytatásra, de nem lesz – így viszont ez a nyolc rész marad az egyik legkellemesebb meglepetés, amit mostanában tévében láttam, simán újranézős (lenne, ha időmilliomos lennék).

Gyilkosság Reykjavíkban (Case)

(Ez aztán a fergeteges címmagyarítás, ugye?)

Skandináv hidegség, csúcsra járatva. Ha tetszett a Palackposta, szereted a skandináv krimiket, nem zavar a lassúság, a fakó, minimalista ábrázolás, a kilátástalanság és hogy durván elcseszett életeket kell bámulnod kilenc órán át, nézd meg. Most azonnal! Van egy időszak, amikor szinte csak krimivel tudok lazítani. Azt szeretem, ha durván kiszakít a megszokott kis világomból, felpörget és nem hagyja hogy elkapjam a tekintetem. Namost, a Gyilkosság Reykjavíkban nem pörget, sőt, ennek ellenére egy percre sem hagyja lankadni a figyelmünket. Pont a lassúságával, a sehova sem vezető állóképeivel, a szűkszavúságával, a minimalizmus mögött burjánzó végeláthatatlan romlottsággal ragaszt oda a tévé elé.

Erős kezdéssel indítunk: egy tizennégy éves balettnövendéket felakasztva találnak a színházban. Az öngyilkosság egyértelmű, a lányát mániásan hajszoló nevelőanya, a lecsúszott alkoholista vérszerinti szülők, a növendékeit drogokkal tömő balettmester, a kislányokat szexvideókkal sakkban tartó iskolai felügyelő szépen felsorakoznak, mint a kétségbeesett tett okozói. Aztán kiderül, hogy itt (sem) semmi nem az, aminek látszik, és sokkal több rejtőzik a megrontott fiatal lányok drogfüggése, prostituálódása, pszichés betegségei mögött, mint hittük. A látványosan unatkozó rendőrök szőnyeg alá söpörnék az ügyet, a gyermekvédelem meg a saját pecsenyéjét sütögetné, ha az alkoholista, hitelét vesztett ügyvéd, Logi nem hajszolná az ügyet a végsőkig. Persze mindenki benne van, nyakig. Ha ebben nem, hát másban. A végjáték már annyira torokszorítóan tolja az arcunkba a mocskot hogy legszívesebben kiköpnénk, de ez mit sem von le a sorozat érdemeiből – ahogy az sem, hogy a zárójelenetből csak kiderül: ha elkapunk egy perverz állatot, valamelyik bokorból rögtön kiugrik egy másik. Az emberi romlottság határtalan. Megyek is és olvasok valami skandináv krimit erre.