Sokkoló kötelezők, melyek zsepiért kiáltanak

Némi szünet után újra parttalan csacsogás következik, akinek nem kenyere az ilyesmi, inkább lapozzon – avagy a TÉMÁZUNK rovat visszaköltözik a Könyvvizsgálókra is. Rögtön egy különleges kiadással – volt néhány témánk, melyek időtlen idők óta vártak a sorukra, de valahogy egyszer sem sikerült megszavazni őket, s mivel egy idő után mindenki megunja az ilyesmit, PuPilla és Nima kollegina összeállított ezekből egy zanzásított kérdéssort. Három téma, három kérdéscsoport, afféle témázós book tag. Továbbvinni természetesen ér, csak linkeljetek minket és jelezzétek valakinél hogy csatlakoztatok :)

Sokkoló posztok - amiktől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:

- Mik azok a „motívumok”, jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem?

Hűűű… Ez a sokkoló posztos téma volt az egyik, ami kapcsán egyrészt vérre menő vitákat folytattunk, másrészt időről időre volt valaki aki épp jól felhúzta magát egy olvasott kritikán aluli poszt miatt és tűzön-vízen át kardoskodott érte. Aztán valahogy mégis kimaradt, pedig… Na de írni kéne a motívumokról, melyek kiverik a biztosítékot. Hol is kezdjem?

Először is, ne akard megmondani nekem, mit olvassak… Kitűzte már eme csodás jelmondatot profi oldal és mezei blogger is, egyiknek sem nézem el. Majd én eldöntöm, mit olvassak, te meg elmondhatod a véleményed, én meg vagy figyelembe veszem, vagy nem. Kösz. Van ez a hozzáállás, hogy manapság mindenki megmondja a tutit. Nem ritkán érzem azt, hogy a fenenagy melldöngetéstől hogy „nekem van véleményem és nem félek kimondani” átestünk a ló túloldalára. A vélemény és a megmondás nem ugyanaz, ha nem érted a különbséget, inkább ne írj. Semmit. Bevásárlólistát se.

Persze ma már mindenki ír, aki megtalálja a billentyűzetet. Ha meg a ctrl c + crtl v is megy, kész a sikeres blog receptje. A helyzet reménytelen, és nem is próbálok úgy tenni, mintha hinnék abban, hogy jobb lesz. Amíg az élet minden területén (a kultúra területén pláne) általános színvonalesés tapasztalható, addig ne csodálkozzunk, hogy sikeres és kiadók által támogatott könyves blogot vezethetnek kvázi írástudatlan nyerészkedők akik nem olvasnak végig semmit, akik csak fülszöveget másolnak és ha nagyon megerőltetik magukat, néhány iskolás szintű tőmondatban értékelnek.

- Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?

Egy kezemen meg tudom számolni, hány blogot követek rendszeresen, úgy, hogy minden posztot elolvasok – mindenki mást alkalomszerűen. Hogy kinél mit olvasok, elég esetleges – amit viszont most már senkinél nem bírok végigolvasni azok a „jaj nincs kedvem blogolni, abbahagyom a fenébe”, „jajj de elegem van a recikből, határidőkből, kiadókból”, „jajjj vissza akarom kapni a spontán olvasás gyönyörét” jellegű vekengések. Senki nem kényszerít senkit arra, hogy recizzen, határidőre olvasson, blogoljon, akármi. Ha nincs kedved, ne csináld. De arról írni, hogy mennyire nincs kedved írni – hát, adtál a szarnak egy pofont…

- Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?

Ahogy öregszem, egyre kevésbé megyek bele parttalan vitákba. Az internet meg elég nagy, mindig akad más olvasnivaló (túl sok is).

Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?

- Szerinted cserére szorulnak a kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?

Jöhetnek a kövek :) én vagyok az, aki szerint ez az egész kötelező téma erősen túl van lihegve. Nem állítom egy percig sem, hogy nincs amit ne kéne kivenni a kötelezők közül, de nem kicsit bosszant, hogy minden áldott szeptemberben minden kultúrportál, hírportál, könyves blogger, női magazin szükségét érzi, hogy mélyenszántó cikkekbe fogjon arról, hogy „szegény gyerekek soha nem válnak olvasó felnőtté ha ezeket az ósdi, unalmas könyveket kell olvasniuk”. Egyrészt, már elnézést, de mi is ezeket olvastuk és mégis megszerettük az olvasást – korántsem csak ezen múlik. Rég rossz az a hozzáállás szerintem, hogy a kötelezőknek kell olvasásszeretetre nevelni a gyerekeket – sokkal többet ér a családból ellesett példa, vagy egy, a kötelezők mellé jó érzékkel ajánlottakat társító, tárgyát megszerettetni képes tanár (ha már itt tartunk, érdemesebb lenne az irodalomtanítás módszeréről vitázni mint a könyvekről). Én sem szerettem minden kötelezőt, sőt, volt amit utáltam, mégsem rettentett el a könyvektől, tán mert láttam otthon is könyveket…

Másrészt bocs gyerekek, de igenis van ami az alapműveltség része, és akkor sem árt ismerni, ha nem tetszik – higgyétek el, elolvasni egy kötelezőt még mindig sokkal kisebb szívás, mint amikor a főnök lőcsöl rád valami értelmetlen feladatot amit muszáj elvégezned. Az élet nem habostorta :)

- Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?

Soha nem tudtam átrágni magam az Egri csillagokon :) Később már mintadiák voltam (öh, irodalomból meg töriből csak), én voltam aki minden kötelezőt és minden ajánlottat elolvasott a többiek helyett is.

- Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?

Annyi könyvet szerettem meg, ez így egy fura kérdés… Amire konkrétan emlékszem, hogy kötelező jelleggel került először a kezembe és eleinte nem is nagyon szerettem, aztán meg teljesen elkapott, az Shakespeare. Később pedig Tolsztoj és Dosztojevszkij nagyregényei, amik persze csak ajánlottak voltak, mert a többség a rövidkékre szavazott. És persze a versek, magamtól nem tudom, olvastam volna-e verset fiatalon, de azért örökre hálás leszek, hogy utolsó évben nem gyenge kiképzést kaptunk a huszadik századi magyar költészetből.

Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek:

- Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?

Virginia Woolftól olvasom Az éveket, fejezetenként tudnék sírni egy kiadósat. Amúgy nem emlékszem, mikor volt utoljára igazán zsepiszaggató élményem.

- Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?

Eléggé picsogós vagyok, de azt soha nem gondoltam volna, hogy a tavalyi év legmeghatóbb jelenetét egy sci-fi számlájára írhatom :(

- Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?

Idővel mindenki kérgesedik, sajnos. Ami nem feltétlenül jelenti hogy nem sírunk, vagy nem hatódunk meg, csak tán máson, mint egykor – tapasztalatok, olvasmányélmények és megélt traumák egyaránt alakítják ezt. Persze biztos lesz, aki erre azt írja, hogy ő sosem sír semmin, mert már kemény, mint az acél, de azt hiszem, én nem szeretném elveszíteni a megérintődés képességét.

Kedvenc sírós jelenetek – naná. Woolf regényei közül szerintem nincs is, amin ne sírnék újra meg újra – nem is azért, mert annyira ríkató, amit ír, hanem mert nem tudok száraz szemmel elmenni amellett, milyen gyönyörűségeket írt le ez a nő miközben egész életében az őrület szélén táncolt. De a Javításokra sem nagyon tudok úgy rágondolni (sem) hogy ne szaladjon tele a szemem könnyel.

- Keresed-e a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?

Nem annyira szeretem a „megható” jelzőt: általában szerelmesen összeborulós – kisállatokat ölelgetős – nagy családi egymásratalálásos képek ugranak be róla (hja, az áldott popkultúra…). Nem az elkoptatott „megható” élményt keresem, hanem valami igazit, felrázót, megérintőt, megtépázót. Kenjen a falhoz, tépje ki a szívem, rázzon fel, ríkasson meg, okozzon rémálmokat vagy kacagjak tőle hangosan miközben potyognak a könnyeim. Tökmindegy, csak érintsen meg.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Zenka

Bea

tigi

Csatlakozók:
Zakkant
Bubu
Theodora
Katacita
Colourful Fantasy