Priya Parmar: Vanessa és Virginia

„Erősnek kell lenned, ha olyan húgod van, mint Virginia Woolf.”

Erősnek kell lenned, ha Virginia Woolf nővérének szemszögéből szeretnél regényt írni eme összetett és nem kevéssé terhelt testvéri viszonyról és meg szeretnél felelni a Woolf-rajongók elvárásainak – írhatnám a rendkívül hatásvadász mottó nyomán. Priya Parmarnak nem is sikerült – persze lehet, hogy nem is ez volt a célja.

A cél, az a fránya cél… Intellektuális lányregény a Bloomsbury-körről, annak egyik középpontja, a kortársak által istenített, az utókor által tán méltatlanul (?) alulértékelt művész-múzsa-támogató alakján átszűrve; szappanoperába illő romantikus szálakkal tarkított családregény; egy fiatal nő művészi öntudatra ébredése és szakítása a hagyományokkal – önmagában szép kihívás, ha még hozzávesszük, hogy a fiatal nő nem más, mint a huszadik század egyik legnagyobb hatású írónőjének húga, akkor könnyűszerrel kifoghat egy Parmarnál ügyesebb szerzőn is. Könnyen lehet olyan érzésünk, hogy sokat markol és keveset fog – már ha feltételezzük, hogy a cél a Bloomsbury-kört és tagjait jól ismerők megszólítása lett volna. És ez még a megbocsátóbb variációm…

A kevésbé megbocsátó szemszög a Woolf művészetét és életét jól ismerőé, ad absurdum a Woolf-rajongóé – innen nézve Parmar regénye bicskanyitogató aránytalanságokkal és csúsztatásokkal tarkított, öncélú lejáratása egy kivételes művésznek. Persze mindent a romantikus célokért…

Szóval a cél… Lehet vitatkozni azon (magam is vitatkoztam magammal és feltettem a kérdést pár olvasónak, akinek adok a véleményére – nem jutottunk dűlőre) hogy vajon feladata-e egyáltalán egy tárgyát vállaltan egy könnyed műfaj szűrőjén át vizsgáló műnek megszólítani a tárgyat jól ismerő rajongót? Hajlok arra, hogy nem feladata – ilyesformán az, hogy Parmar nem szolgált számomra újdonsággal és a puszta szórakoztatáson túl nem adott semmit, önmagában nem probléma. Ha csupán egy történelmileg hiteles szórakoztató lányregény lenne a Bloomsbury csúsztatások nélkül is meglehetősen színes kapcsolatrendszeréről, ha a tények vállalásával, elhallgatások és hangsúlyeltolások nélkül írt volna Virginia és Vanessa valóban elég ellentmondásos és agyonterhelt viszonyáról, simán elmennék amellett a tény mellett, hogy nem szólít meg. Azt viszont nehéz (per pillanat azt érzem, lehetetlen) megbocsátanom, hogy úgy csinál szánnivaló, mindenki által elnyomott, megcsalt, megalázott hősnőt Vanessából a húg rovására, hogy közben elhallgatja mindazt, amitől ez a história valójában messze túlmutat a brazil szappanoperák forgatókönyvének világán…

Parmar Vanessájával az 1900-as évek elején ismerkedünk meg és szűk tíz éven keresztül követjük főként magánéleti s kevésbé művészi „ébredését” – kényes tíz év ez a Stephen nővérek életében: az anya és az anyaszerepet betöltő féltestvér, Stella halála után apjukat is elveszítve költöznek a Bloomsbury negyedbe két fivérükkel, ahol a szülők atyáskodó tisztelőit megbotránkoztatva készülnek felrúgni a késő-viktoriánus társadalmi szabályokat és a bevett szerepeket a rajongva szeretett testvér, Thoby egyetemi barátai - Maynard Keynes, Lytton Strachey, Duncan Grant, Morgan Forster, Clive Bell és társaik - hathatós segítségével. Valóban illusztris társaság gyűlt össze Stephenék szalonjában csütörtökönként, és valóban keresztbe-kasul kavartak egymással miközben épp megváltani készültek a világot – minden adott hát egy megbotránkoztató és az arra fogékonyakat elbűvölő kékharisnyás lányregényhez. És az egésznek a központjában ott a mi Vanessánk…

Az a Vanessa, aki hirtelen a család és a háztartás irányítójának szerepében találja magát, aki kénytelen gondoskodni az őrület határán táncoló húgáról és két komolyodni képtelen öccséről, aki bár tehetséges festő, de egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló családból egy nála sokkal tehetségesebb irodalmárokból álló baráti társaságba csöppenve folyamatosan küzd kisebbrendűségi érzéseivel és aki - bár a társaság többi tagjához hasonlóan zászlajára tűzte a hagyományos nemi szerepek elleni lázadást - a lelke mélyén másra sem vágyik, minthogy a három testvére feletti gyámkodás helyett saját családra, saját otthonra tegyen szert. Vanessa, aki egész életében „Virginia nővére” maradt – és aki Parmar világán túl azért előbb-utóbb kibékült ezzel a helyzettel. Nem könnyű egy zseniális művész árnyékában élni – ahogy nem könnyű egy mániás depressziós elsőszámú támaszának lenni. Vanessának kijutott ebből is, abból is. Ráadásul a nagy önkeresésben és menekülésben sikerült egy olyan férjre szert tennie, aki ugyan művészként és barátként élete végéig elismerte és mellette állt, már a házasság hajnalán is fűvel-fával csalta gyermekágyas feleségét.

Csak épp azzal az eggyel nem, akire Parmar kihegyezi a regényét – Virginiával. Persze van valóságalapja a sztorinak, pont annyi hogy kis rosszindulattal és szenzációhajhászással tökéletesen bulvárosítható legyen – Virginia valóban küzdött nem kismértékű birtoklásvágyával, valóban mindennél jobban vágyott Nessa figyelmére, valóban ki akarta sajátítani, annyira, hogy nem riadt vissza attól, hogy „behatoljon” nővére házasságába. Ám sokkal inkább azért, hogy ne veszítse el a nővérét, és nem azért, hogy elcsábítsa az egyébként gyűlölt férjét. Parmar lazán csúsztat amikor azt sugallja hogy Virginia és Clive Bell közt több is volt flörtnél, ami ráadásul - bár még mai „laza” erkölcseink mércéjével mérve is elég gáz - abban a körben a legkevésbé sem volt szokatlan és nem okozott megbotránkozást. És bár Parmar az utószóban nagy kegyesen elejt egy mondatot, miszerint nincs bizonyíték arra, hogy volt köztük testi kapcsolat, miután kétszáz oldalon át sugallja az ellenkezőjét (s hogy Bellék házassága emiatt ment tönkre), mondhatni, sokat ér vele… (Egyébként ha már megcsalás: aki közepesen is ismeri Woolf életét, tudja, hogy minimum ellentmondásos viszonya volt a testi szerelemmel, köszönhetően a tizenévesen a féltestvére által elkövetett szexuális zaklatásnak [amitől Nessa is szenvedett – de persze egy romantikus regénybe ez végképp nem fér bele] – namármost azt sugallni, hogy a sógora szeretője volt, ráadásul egy olyan időszakban amikor depressziós rohamokkal küzdött, ami csak tovább távolította a testiségtől, nettó marhaság.)

Ami igazán zavar ebben a torz és aránytalan Virginia képben, az az öncélúság – nem szeretem, ha a hőseimet pusztán és meztelenül apropónak használják egy saját történet elmesélésére, a tisztelet legkisebb jele nélkül. Parmar Virginiája egy hisztériás, önző picsa, aki nem képes elfogadni hogy a nővére „elhagyta” egy férj kedvéért, ezért elszerette a férjet; aki szűzkurvaként magába bolondít mindenkit hogy aztán eldobja őket; aki folyamatosan depressziózik, hogy felhívja magára a figyelmet. Itt-ott elejti, hogy írogat valami regényt, de jó érzékkel választja ki azt az időszakot, amikor még nem adott ki semmit – így Virginia zsenialitása is sikerrel lehet csak egy absztrakció, amivel Nessának küzdeni kell, mert senki nem ismeri fel, hogy van akkora művész mint a húga. Hát, így száz év távlatából tán nem véletlen. (Ami igazán bicskanyitogató és igazolja a szememben Parmar részrehajlását az a már említett utószó, ahol röviden összefoglalja „kivel mi történt” a vizsgált korszak után. Virginiát elintézi annyival hogy „1915-ben jelentette meg első regényét” és snitt, míg Vanessa életét azzal zárja hogy „festményei ma a világ számos múzeumában láthatók”. Óh persze önmagában mindkét állítás igaz, de tán egyetérthetünk abban, hogy nem fedik a teljes képet a két nővér művészetéről…)

Egyébként menet közben sokszor imádtam olvasni ezt a könyvet – lubickoltam a hangulatában, élveztem Lytton és Nessa csipkelődő párbeszédeit, jókat mosolyogtam a fiúk szerelmi szenvedésein (na ha valaki még hisztis picsaként viselkedik ha az épp aktuális szíve csücskéről van szó, az Lytton…), jóízűen csámcsogtam Duncan Grant számos viszonyán (aki egyébiránt Nessa párja és lányának apja lett a későbbiekben) és jókat derültem azon, mennyire féltékenyek voltak a kör tagjai az elsőként regényt publikáló Forsterre. Szóval cuki lányregény ez, és pont annyira intellektuális, hogy ne fulladjunk bele a rózsaszínbe, Parmar nem ír rosszul, ha fiktív szereplőkkel írta volna meg ugyanezt a sztorit, élveztem volna minden sorát – csak az a Virginia-kép, azt tudnám feledni. (Persze ha fiktív szereplőkkel írta volna meg, nem használhatná Virginia nevét, hogy eladja a könyvét – mit is mondtam az apropóról…?)

És ami azt a fránya célt illeti… Mondják, az ilyen regények célja, hogy közelebb hozzák a tárgyukat azon olvasókhoz, akik nem ismerik a munkáikat és esetleg maguktól eszükbe nem jutna kézbe venni. Namost, nem hinném, hogy valaki ez alapján kíváncsi lenne Virginia Woolf műveire… Ha meg igen, és elolvassa őket, baromi nagyot fog csalódni. Mert Priya Parmar rózsaszínnel nyakonöntött bulvárregénye és Virginia Woolf művei ég és föld – egy posztban sem lenne szabad emlegetni őket…

Kiadó: Alexandra

Fordító: Getto Katalin