Doug Dorst – J. J. Abrams: S

„Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.” (Amadea)

Ennél frappánsabb egymondatos kritika nem is kell ennek a könyvnek. A karácsonyi könyves szezon legnagyobb szenzációja volt a filmes J. J. Abrams (Lost, Star Wars – Az ébredő erő, Super 8, Alias) és az ő szellemírója, Doug Dorst „mystery box” köntösben kiadott regénye-társasjátéka-kirakója, a magyar könyvpiacon egyébként valóban évek óta nem látott igényességgel kiadott S. Ez volt a könyv, ami minden könyvmolynak kellett – és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy kérdés is adta magát: vajon a szemfényvesztő külső és az ínycsiklandó ötlet mögött lakik-e valami vagy csak egy gigantikus lufi az egész?

Hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy bizony lakik. Az S igazi kaland, bele kell veszni, hagyni neki időt, rászánni egy halom energiát – csak így lehet. Listamániás olvasóknak, akik csak azért vesznek kezükbe könyvet hogy izibe kattinthassanak a goodreads-en hogy még egyet kiolvastak, nem való. Felhőtlen szórakozást keresőknek sem, mert bár a sztori elég szórakoztató, jó eséllyel halálra fog idegesíteni a sok szirszar amit ráaggattak. Viszont aki valami igazán különlegesre vágyik, ami felrázza az egyforma könyvek százai között, kicsit visszaadja a könyvek világára való gyermeki rácsodálkozást, a nagybetűs élményt, ami egy újabb könyvet (egy újabb rejtélyt) kinyitva elfog, annak az S tökéletes választás.

Nekem elsősorban játék. Játék a szavakkal, a képekkel, a kódokkal, az utalásokkal, az ezer szinten áthallásos egymásba játszó történetekkel. Imádtam párhuzamokat keresni a beékelt regény, a fiktív szerző élete és a margón levelezők megpróbáltatásai között. Imádtam a kihagyott jeleket, a meg nem magyarázott levélváltásokat, a felfedezést, hogy az élet kezd beszivárogni a könyvbe, amikor kutatóink már nyilvánvalóan találkoztak és nem „csak” a jegyzetekben kommunikálnak. Imádtam, hogy esélyem sincs mindent megtudni és kombinálhatok kedvemre. És hogy felállíthatom én is a saját Straka-teóriámat.

A játék középpontjában egy fiktív szerző, a „huszadik századi íróóriás” V. M. Straka Thészeusz hajója című regénye áll – e regény könyvtári példányának lapjain kezd levelezésbe a tizenéves kora óta Straka bűvöletében élő kirúgott doktorandusz, Eric és a szerzővel még csak ismerkedő végzős irodalom szakos Jen. Straka műveitől elválaszthatatlan a Straka-rejtély, lévén az íróról soha nem sikerült bebizonyítani, ki volt valójában – nem csoda, hogy az unalmas könyvtári munkájától és leendő éhenkórász bölcsész jövőjétől közepesen frusztrált Jen is saját kutatásba kezd. Mely kutatás egy ponton elválaszthatatlan lesz Eric jegyzeteitől és kettejük levelezésétől, annyira, hogy a valóság szép lassan beférkőzik a műbe és ők ketten egy potenciális titkos társaság utáni nyomozás közepén találják magukat. És ahogy a Thészeusz hajója, Straka és fordítója, F. X. Caldeira rejtélye, kettejük kapcsolata és az egyetemi és nem-egyetemi körök beavatkozása kezd átláthatatlanul összegabalyodni, hirtelen sokkal több forog kockán, mint hogy kiderítik-e ki volt V. M. Straka.

Na ilyet NE csináljatok mert utána marha nehéz visszalegózni mindent a helyére :) 

Egy irodalmi nyomozás mindig izgalmas a hozzám hasonló lelkes de kontár irodalmárok számára – azonban egy efféle irodalmi nyomozásra épülő játék legalapvetőbb próbatétele számomra mindig az, képes-e elhitetni velem a szerző, hogy a mű(vek) mely(ek) után a nyomozás folyik, valóban képes(ek) annyira megragadni az olvasó-kutatót, hogy mindent félredobva neki(k) szentelje figyelmét. Ha a „könyv a könyvben” önmagában működik, minden adott a sikerhez. Ha nem, lehet akármilyen fantáziadús a körítés, annyi az egésznek. Ennek eddigi legszebb általam olvasott példája A. S. Byatt Mindenem című remekműve, melyben sikerült tökéletesen felépítenie a szerzőnek két viktoriánus költőóriás életművét és elhitetni velem nem csak azt, hogy a műveik a legnagyobbak közé tartoznak, hanem hogy úgy értelmeződnek át, ahogy haladunk előre a nyomozásban. Magam is meglepem vele, de az S hasonló bravúrt vitt véghez – a Thészeusz hajója tán az egész projekt legjobban sikerült része, Dorst meglepően jól ír és sikerült teljesen behúznia a Straka-rejtélybe már pusztán a regénnyel is.

Adja magát a kérdés (ha már a Thészeusz hajója és az S középpontjában is az identitás kérdése áll): vajon értékelhető önmagában egy ilyen mű? Bevallom, ennek (tán öncélú) illusztrálására született az előző bejegyzés – választ nem leltem, de nagyon jól szórakoztam közben. Mindenesetre a megannyi, identitást firtató kérdés mellé felvéshetjük ezt is: vajon a „regény a regényben” mikortól válik önálló regénnyé? És vajon mi adja az S elsődleges varázsát – az ötlet (azaz a kinézet, a játék, a mellékletek) vagy az alaptörténet (azaz a Thészeusz hajója)? Ha Jen és Eric egy ostoba fércmű körül produkálták volna magukat nekünk, akkor is kajálnánk? Esetleg a Thészeusz hajója megítélését javítja aránytalan mértékben a köré húzott felhajtás? Számomra ezek a kérdések csodásan összecsengenek a regény által felvetett kérdésekkel és ha ez tudatos, emelem kalapom Doug Dorst előtt. Ha meg csak az én belemagyarázásom, hát, így jártunk…

Az ilyen oldalaktól hullik ki az ember haja - egy dolog a sok firka meg a színek,
de az össze-vissza nyilazások... 

Ami az olvasásélményt illeti: valóban kurva fárasztó. Ezt a könyvet nem lehet egyszer elolvasni. Illetve hát lehet, csak minek... Több olvasási módszer terjed a neten, hogy kinek mi az ideális, azt mindenkinek magának kell megtalálni, én sokáig törekedtem arra, hogy előbb elolvassam a Thészeusz hajóját, bármiféle jegyzet nélkül, de folyton elvonták a figyelmem az összefirkált margók, úgyhogy áttértem az egy fejezet TH – egy fejezet az első levélváltásból (kék-fekete) taktikára. Aztán jött az újraolvasás a második kör levelezéssel (narancs-zöld) és a pofonnal, mert a különböző színű levélváltásokat nem lehet egymástól függetlenül olvasni, bár legalább négy idősíkon születtek, összefüggő szövegtestet alkotnak, tehát vissza- és vissza- és visszaolvasás. Mire a végére érsz, az első kör levelezést jó eséllyel negyedszer olvasod. És akkor még nem beszéltünk a mellékletekről, melyeknél sehol nincs jelezve, hogy melyik időszakhoz (azaz melyik levélváltáshoz) kapcsolódnak, szóval könnyű lyukra futni. Persze lehet még vagy ezerféleképp, és akkor sem történik semmi, ha egyszerre olvasod az egy oldalon lévő összes bötűt, ha vállalod hogy elspoilerezel magadnak egy csomó mindent, de mégiscsak időrendben ad ki egy nagyjából összefüggő történetet. Nagyjából, mert van, ami kimarad, hisz miután találkoztak, hőseink nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy mindent leírjanak.

Időrabló, az biztos, de nekem megérte. Rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben – miközben pontosan tudtam, hogy az orromnál fogva vezetnek. Mert az egész rejtélyesdi elsődleges mozgatórugója valóban egyszerű mint az egyszeregy. Elképzelem egyébként, mekkora élmény lehetett ezt a könyvet összerakni – ötletelni, megírni a Thészeusz hajóját, körérakni a Straka-rejtélyt, aköré a Jen-Eric nyomozást; összefirkálni a kész művet, képeslapokat írni, szalvétára rajzolni… Imádtam volna ezen dolgozni! (Jó, nyilván nem a határidő szorításában.) Azt hiszem, ez a jelenkori hagyományos (populáris) könyvkiadás csúcsa – és amikor minden egyre inkább a digitália felé tolódik, állati jó érzés hogy valaki csinál még ilyet :)

(Egyetlen apró kritikám van a magyar kiadással kapcsolatban: Caldeira többször előre- és visszautal a saját jegyzeteire, folyamatos számozással – ezek követése a kódok megfejtéséhez elengedhetetlen. A magyar változatba viszont fejezetenkénti számozással kerültek a jegyzetek. Apróság, és nem is teszek úgy mintha magam akartam volna megfejteni a kódot, simán ráhagytam Jenre, de azért bosszantó baki.)

Kiadó: Geopen

Fordító: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina 

Mazsoláznivaló kezdőknek és haladóknak: Thougths On „S”