„Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak,
amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.”
Mi írhatná le jobban Daniele Finzi Pasca munkásságát, mint
eme Csehov Sirályából kölcsönzött – s az orosz szerző előtt tisztelgő Donka című előadásba is beépített –
idézet? Finzi Pasca az életet ábrázolja – hol szürreális álomképekben, hol
repülésfantáziákba mártva, hol költői, repedezett jégfüggönyön keresztül. Az életet,
annak minden álomszerű túlzásával, őrültségével, örömével, bánatával. Porba
sújtó melankólia és felhevült örömtánc adják egymásnak a stafétát, az elmúlás
és az újjászületés folyamatos körforgásában csak egy biztos: ha van értelme
ennek az egész álomszerű, gyönyörűséges és borzalmas létezésnek, akkor az a lélek. Az emberi lélek, melyet keresünk,
kutatunk, évszázadokon át, kutatjuk a testben, kutatjuk a művészetben, kutatjuk
az álmokban – de nem találjuk.
Mert a lélek: csend.
Gyönyörű, egyszerre fájdalmas és
felemelő csend telepszik a Fesztivál Színház nézőterére – csend, amely a
lélekig hatol. Csend, amely maga a
lélek. Ott volt Dalí groteszk vászna mögött, a szürreálisabbnál szürreálisabb
színpadképek közepette, az értetlenség, a szájtátiság csendjében is; ott volt
Ikarusz megidézésének döbbent csendjében, amikor önmaguk börtönébe zárt hőseink
kivetették magukat a képzelt kórházi szoba ablakán; és ott van Csehov
melankolikus, elmúlásszagú, széttört emlékképek és vércseppekként hulló
cseresznyevirágok által tarkított jeleneteinek nosztalgikus csendjében is.
Törékeny ez a szépség, és törjük
is – mi magunk, éppúgy, mint a színészek a színpadon: mert nem tudunk mit
kezdeni vele, ezzel a törékeny kis világgal, amit ránk bíztak. Elvágyódunk,
mindig valami másba, valaki máshoz, valahova máshova – nem látjuk a minket
körülvevő tökéletességet, a szépséget, nem látjuk a másik álmát, mely oly
hasonlatos a miénkhez. Nem halljuk egymás csendjét – ezért törjük össze
folyton-folyvást zajos csörömpöléssel. Tán félünk tőle? Ahogy félünk az
elmúlástól, a feledéstől, az egymást követő napok megállíthatatlan áradatától –
csak egy percre, egy percre állíthatnánk meg, merevíthetnénk ki a pillanatot,
tanulmányozhatnánk, nagyíthatnánk ki minden részletét, élhetnénk meg a csendjeit,
a mozdulatait, a varázsát… Akkor talán elcsíphetnénk. Mielőtt végleg elmúlik.
Levél Csehovnak – mondja az előadás alcíme; és valóban, mintha az
egész darab egy furcsa, hol kötözködő, hol szemberöhögő, hol alélt ámulattal
tisztelgő üzenet lenne Csehovnak: nézd, értjük-érezzük, amit te, amit hőseid,
és még mindig nem tudjuk, hogyan csináljuk… Remekül idézi az orosz mestert az
előadás, azzal együtt, hogy – néhány nagyon is könnyen egyértelműsíthető képtől
eltekintve – nem képezi le egy az egyben Csehov szereplőit, jeleneteit. Ha a La
Verità kapcsán azt írtam: megragadta a szürrealizmus leglényegét; a
Donka kapcsán leírhatom: megragadott
valamit abból a nagyon orosz, nagyon nagyszabású, nagyon nagylelkű nosztalgiából, amit – valljuk be – kevés nem-orosz
művésznek sikerült az évek során.
Bátor előadás.
Bátor, mert mer lassú lenni, mer
hosszan kitartani jeleneteket, mer bőven túlmenni azon a határon, amikor a
nézőnek „leesik” a jelentés – mert azt mondja, nem az a lényeg, hogy megértsd, mit akarok kifejezni, hanem
hogy átérezd, amit én. Hogy
belemerülj. Hogy a színpadot beterítő törött jégszilánkok ne csupán az értelmed
felszínét karcolják, hanem igenis, addig törjenek és hulljanak és fájjon neked
is, ahogy a táncosok mezítláb pörögnek-forognak az elmúlás szilánkjai közepette,
amíg bele nem veszel. Amíg össze nem szorítja a mellkasod az érzés, hogy ne
hagyjuk, hogy elmúljon a pillanat, fogjuk meg, amíg lehet… Még mielőtt az egész
szilánkosra törik, és nem marad más, csak a hiábavaló nosztalgia.
Bátor, mert mer „nem-cirkusz”
lenni. Színházibb élmény, mint bármi, amit eddig újcirkusz címen elénk
pakoltak, színházibb a La Veritànál is – mintha a cirkusz,
az „attrakció” csak ráaggatott függöny lenne, amit ha elhúzunk, mögötte ott egy
filozófus bohóc, aki a látomását álmodná színpadra újra meg újra, de a világ
csak az „attrakciójára” kíváncsi. Nem baj, mondja, ha attrakció kell, kaptok
attrakciót, olyat, hogy a szátok is tátva marad. De mögötte akkor is ott vagyok
én, a bohóc, aki színészetről álmodik.
Bátor, mert mer káoszba fulladni.
A komponálatlanság érzetét keltő tűélesre komponáltság mesteriskolája: amikor a
néző csak mereszti a szemét, zavarban van, nem ért – míg be nem szippantja a
jelenet, és megérzi, miért futkos
össze-vissza a színpadon egy kórházi ágy, miért kaszál el mindenkit, aki az
útjába kerül, miért kelnek és fekszenek alá újra meg újra a szereplők, és miért
szorítja el a torkunkat a tudat, hogy egyszer minket is utolér.
És bátor, mert mindennek ellenére
mer derűs lenni. Mintha azt mondaná, oly mindegy, saját cinikus korunkban
élünk, vagy Csehov elmúlásszagú, saját valaha volt nagyságának romjain
dorbézoló világában, a lényeg változatlan. Derű kell és szeretet és egy kis
meghitt csend. És akkor tán rátalálunk arra az elveszettnek hitt lélekre is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése