Olykor úgy tiszteled meg
leginkább a formát, ha bontod… és ha most körülnézek a magyar zenei palettán,
nem találok még egy ennyire kópés pajkossággal formát bontó együttest, mint a
Tárkány Művek. Szerencsére gyakran és gazdagon ajándékoznak a hagyományok bontva
frissítői bennünket – de ezt a hallatlanul vicces, egyedi fúziós mixet, ezt a
mélyen átélt, népzenéből, sanzonból, popos játékokkal puhított hardcore jazzból
hangulatba varázsolt csodát nemcsak annak érdemes hallani, aki odavan a hasonló
játékokért. Tárkány-Kovács Bálint és együttese a MÜPA színpadán tovább
szélesítette ezt az utat a teljesség felé. Azzal a csodálatosan könnyed
mesteriséggel, ami belengi a legszomorúbb dalaikat is, amitől pontos lesz az Őszi vázlat Pilinszkytől, hogy mást ne
mondjak. A bontott forma kiteljesül - ezzel tisztelve mindazt, amit bont - egy
sokkal gazdagabb egésszé. És ez ilyen minőségben valójában keveseknek sikerül.
Úgy kezdték, akár egy drámát. Az
est első felében Dresch Mihály vendégségével egy gyönyörűen komponált zenehíd
épült előttünk; csorduló zene, színpadkép, díszlet és fények – az utolsó album
intimebb, elmélkedőbb hangulatai késztették reakcióra a közönséget. Jó lehet
Dresch jelenlétében így elmerülni a szaxofonba - nekem legalábbis jólesett
hallani -, jó lehet így állni az összehasonlítást; merthogy a népzenében és
jazzban egyformán hallatlanul fontos, egymást építő hangszeres „párbajban”
Kováts Gergő (a „reneszánsz ember”) méltó partnere volt a mesternek. Talán mert
„együtt lüktetni” is remekül tudnak… de Tárkány-Kovács Bálint is - néha olyan
messzire ér a hangszerével, hogy ha nem látom, nem hiszem el: cimbalmot hallok.
Én igazán azokat a pillanatokat szerettem, amikor a tradicionális játékmódot
csavarja rá valami teljesen másra; amikor megdöbbent vele, mennyire bármire
illik, illhet a játék. Paár Julianna színpadra emelkedése a süllyesztőből
(mennyire nem ide illő szó!) bennünket is „vele emelt” – holott higgyétek el,
pont elég lett volna ehhez a hangja… Ritkán látni ilyet, hogy minden ötlet
bejön; hogy a sok elemből: zenéből, díszletből, fényből, mozdulatlanságból és
szín-elhagyásból (levonulástól a lesomfordálásig) egységes látomás szülessék,
ahol az esetleges sose töri meg, hanem az „itt és most” csoda-érzetével
hitelesíti az egészet!
Varázsoltak… hogy aztán az est
második felére úgymond ingujjra vetkőzhessenek a zenekar tagjai. Érdekes ez,
ritkán látni, a könnyed hangvételnek, a játékosságnak mekkora mélységet adhat
az irónia. És azt is ritkán látni ennyire tisztán - s pont a játékokban jobban
-, milyen hallatlanul fontos szereplő a ritmikai szőnyeget a játék alá terítő
két vonós hangszer: a brácsa és a nagybőgő. Bognár András csinálja meg a
bőgővel azt a „zenei hegyoldalt”, ahova a szólók másznak - vagy ahonnan
játékosan legurul zene, zenész, hallgató -, és Papp Endre (a „legpontosabb
brácsás”) rajzolja ki rá az ösvényt a hangszerével. Arról nem is beszélve,
milyen izgalmas, amikor a „szőnyeg” kezd el repülni – amikor a kettejük kezéből
pörög ki a szóló. A játékos második félbe csöppent vendégénekesként Fehér
Balázs – jó volt látni, hogy szinte rögtön otthon érezte magát ezen a színpadon.
Ez az ingujjra vetkőzés, ez a
fesztiválokról, meg Akusztikból jól ismert, közvetlen, a közönségnek bátran
kiszóló együttes-arc, amit szerintem a Tárkány Művek rajongói annyira
szeretnek. Van is miért: sugárzik a tagokról ilyenkor, hogy önmagukat nem
veszik komolyan – miközben amit csinálnak, azt igen. Hogy értsétek: én nem
tudom, hogy nem röhögik szét a zenészek például a „Kajakóma” pofátlanul
vicces pillanatait (felmerült bennem egyből megannyi „all you can eat”
„nagyzabálás” szégyenletes emléke). S hogy bírják így tekergetni a
„piacszimfóniát”, a „Krumpli boogie”-t… összemosolyogtunk a párommal a szövegek
bájos hétköznaptiszteletén, a kajafixáltságon – ezen a „zenevacsorán” a
legjobban ez esett: a témaválasztás nem teszi banálissá vagy felszínessé az „egészet”.
S nemcsak a jól szerkesztett, erős szövegek és a zene pajkos egymásra
találásától nem…
Látszatra a komoly első féltől a
második, vidám játék is magán túlmutató igazi mélységet kapott – holott csak
megnyílhattak a maga mélységei. Vagy az önfeledtség attól, hogy erős, megtartó
énből születik - hogy mielőtt elfelejtkezik magáról, emlékeztet az emlékezés
fontosságára - valóban ennyire magával ragadó lesz? Egyszerűbb és ősibb dolog
ez, szerintem. Az igazi falusi lakodalom szerkezete: először megtisztel, aztán
vidámít. Azt hiszem, ez az igazi mulatós zene… tessék elmenni a következő
koncertre és élőben hallgatni. Mert ez a zene élőben az igazi. Mert megéled
tőle az emberfia.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése