„E kötet olvastán
néhol konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar
Woolf-kiadás – s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról.
Akit angolszász nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora
legnagyobb esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak
megítélésében minimum nehézséget okoz a The
Common Reader címen megjelent kritika-gyűjtemények magyar kiadásának
teljes hiánya, valamint hogy az angolul hat kötetben összegyűjtött esszékből
csupán egy válogatáskötet jelent meg nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság
gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat
kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van
nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf világa) – magyarul nem
olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen Woolf-életrajza, sem Hermione Lee
kilencvenes években megjelent, átfogó, a kritika által szinte egyöntetűen a
legjobbnak tartott munkája az írónőről.”
Nem is olyan régen írtam e sorokat Alexandra Harris
meglepően alapos és okos, ugyanakkor olvasmányos Virginia Woolf-életrajza
kapcsán. Mivel a Harris-könyv után nem bírtam magammal, és amúgy is a
Woolf-polcom felé vettem az irányt, adta magát, hogy újraolvassam Bécsy Ágnes
remek monográfiáját – ideje is volt már, jó néhány éve vettem kézbe utoljára,
és ha a regények esetében mindig izgalmas, hogy az évek múlásával, az egymást
követő újraolvasások alkalmával miképp hatnak ránk, képesek-e megújulni bennünk, befogadókban, úgy egy
félig-meddig tudományos mű esetében duplán az. Persze joggal lehet azt mondani,
hogy ez balgaság, hisz az irodalomtörténeti alapvetések nem változnak, Woolf
jelentősége nem változik, a művek elemzése nem változik – ám változom én, az
olvasó-befogadó, aki nagy valószínűséggel egészen mást olvasok ki egy
Bécsy-elemzésből ma, mint tíz éve, mást értek meg belőle, másképp látom Woolf
műveit, sőt, ha lehetek ily szerénytelen, jó eséllyel ütköztetem a saját
meglátásaimat az elemzőével.
Az előzőekben írtakból következik, hogy – mivel amúgy is hajlamos
vagyok kedvencek újraízlelése előtt izgulni, vajon továbbra is kedvenc marad-e –
voltak kétségeim olvasás előtt. Részben mert amikor először olvastam a Woolf világát, jószerivel semmit nem
tudtam Woolfról és a regényeiről (afféle sorvezetőként vettem ki a könyvtárból
a Saját szoba és az Orlando után, igen, részben azért, mert
nem mindent értettem meg elsőre azokból); részben mert e monográfia 1980-ban
íródott, jelentősen más – jelentősen lefojtott – irodalmi-politikai légkörben,
és ha az nem is okozott fejtörést, hogy vajon Bécsy irodalmi meglátásai érvényesek-e
még (persze hogy azok), az már igen, hogy vajon mai szemmel olvasva kiüt-e a
szövegen bármiféle átpolitizáltság.
Szerencsére kétségeim ezúttal is alaptalanok voltak. Bécsy
Ágnes monográfiája ma is maradéktalanul megállja a helyét – olyannyira, hogy
alig akartam elhinni, a kötet megírásakor a szerző még erősen hiányos anyagból
dolgozott, hisz a teljes naplók és levelezések akkoriban még angolul sem voltak
elérhetőek. Ami igen, azt viszont Bécsy remek érzékkel és nagyon alaposan dolgozza
fel, nem csupán érdekes és alapos életrajzot adva a kezünkbe, hanem a
Woolf-művek korrekt és mélyreható elemzését is. (E szempontból jóval többet ad
egyébként a már említett Harris-könyvnél.) Mindezeken túl átfogó képet nyújt a
századelő londoni kulturális forradalmáról, a Bloomsbury-kör működéséről, a
tagok irodalmi, művészeti, politikai munkásságáról – ez az egy pont ahol némiképp
érződik a szocialista irodalompolitika által elvárt kritika, de szerencsére a
szerző okosabb annál, hogy túlságosan mélyre hatoljon az ingoványos talajon. (Nagyon
zárójeles megjegyzés: nem tudom, vajon a kor, a politika vagy a mainál azért
mindenképpen prűdebb társadalmi berendezkedés számlájára írható-e, hogy Bécsy
még csak érintőlegesen sem említi a Woolf mentális egészségére és művészetére
is jelentős befolyást gyakorló fiatalkori családon belüli zaklatásokat – noha ekkor
már olvashatók voltak a Moments of Being
önéletrajzi írásai, melyekben Woolf maga nyíltan ír minderről. [Félreértés ne
essék, hibásnak tartom azt a felfogást, amely az írónő depresszióját és
személyiségzavarát egyértelműen a zaklatás számlájára írja – ugyanakkor a teljes
elhallgatásnak sem vagyok híve.] De hangsúlyozom, nem tudom, miért maradt ki
egy az egyben ez a terület a monográfiából – lehet, hogy akkoriban egyszerűen „nem
lehetett erről beszélni”.)
Lehetett viszont a művekről, de még hogy! Úgy gondolom, egy
hasonló vállalkozás esetében a legnagyobb erény, ha kiállja az idő próbáját –
és e monográfiának ez sikerült (legalábbis nálam). Ami a regények első
olvasásakor sorvezető volt, most „aha” élmények kiváltója, ugyanakkor
inspirációs forrás lett – sokadik olvasás után is egyet tudok érteni vele, meg
tud lepni, újabb gondolatokra tud sarkallni, anélkül, hogy egy percre is
unalmassá válna (ahogy az „irodalomtankönyvek” idővel azzá tudnak válni). Jólesik
kézbe venni, jólesik egy-egy regény után elolvasni a vonatkozó részt, jólesik
vitázni vele és jólesik, hogy nem száraz elemzés, hanem Woolfhoz minden
tekintetben méltó, olvasmányos, élvezhető, csevegő szöveg. Ezzel együtt nem
ajánlanám Woolffal való ismerkedésre – az írónőt eddig nem ismerőknek azért
praktikusabb a Harris-könyvvel kezdeni. Ez a monográfia inkább a regényekkel párhuzamosan történő ismerkedésre,
ízlelgetésre, tanulmányozásra való. Arra viszont nagyon!
(Persze ehhez nem lenne hátrány, ha elérhető lenne a könyvesboltokban, de sajnos - hasonlóan a Saját szobához és A pille halálához - ez is leginkább online antikváriumokban, előjegyzésre, szép hosszú várakozási idővel...)
Úgy látom, időről időre azonos radarral dolgozunk; néha ti is azokat a dolgokat érintitek hirtelen, amire én is fókuszálok épp.
VálaszTörlésSzombaton elajándékozott Mrs. Dalloway-emet pótoltam éppen és gondolkodtam, hogy itt az ideje megint (negyedszer is) újraolvasni.
A Bécsy könyv megvan nekem is, sőt nemrégiben volt a kezemben. Épp azon gondolkoztam, hogy fogom-e én ezt még újraolvasni, vagy csináljak inkább helyet vele a polcon valami újnak és adjam tovább valakinek, akinek a hasznára válhat.
Most rávettél, hogy belenézzek én is... Így megy ez.
Örülök :) mindenképpen érdemes újra, ahogy öregszem, egyre többet "érzek meg" Woolfból és ezzel együtt egyre több gondolatot inspirál a Bécsy-könyv is...
Törlés