J. K. Rowling: Harry Potter

Így fél évvel az utolsó kötet magyar megjelenése után végre elolvastam az egész sorozatot egyben. Hosszú évek óta vártam erre az élményre, kíváncsi voltam, vajon összeáll-e a hét kötet egy történetté? Összeállt. Nem fogok a történetről, meg a szereplőkről írni, hisz azokat mindenki ismeri, nem is akarok hagyományos kritikát írni a hét kötetről, csak néhány gondolatot osztanék meg veletek, amik felmerültek bennem, így az egészet egyben olvasva.

Ismerkedésem Harry Potterrel valamikor 2000 környékén kezdődött, amikor megjelent a negyedik rész Magyarországon, és ide is begyűrűzött a HP-hisztéria. Eleinte mereven elzárkóztam előle, akkoriban még iszonyúan intellektuálisnak tartottam magam, és úgy gondoltam, gyerekkönyvet, pláne varázslós gyerekkönyvet olvasni derogál nekem. Mennyit változtam! Aztán amikor elért hozzánk a hír, hogy készül a filmváltozat, abból a megfontolásból, hogy a filmet úgyis megnézem, és akkor már inkább olvassam is el előbb, belevágtam. És persze levett a lábamról.

Mint szinte mindenkit, engem is elvarázsolt Rowling mesevilága. Az írónő tehetségét illetően vannak kétségeim, nem tartom őt valami nagyon jó írónak, de a fantáziája tényleg rendkívüli. Ahogy felépítette ezt a miénkkel párhuzamos varázslóvilágot, az fantasztikus! De azért meg kell jegyezni, hogy bár így hét kötet után látszik, hogy az egész tényleg fel volt építve, megvolt a koncepciója, nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. És ez engem kicsit bosszant. Tudom, nem szép dolog állandóan A Gyűrűk Urához hasonlítani a Harry Pottert, de azt hiszem, e tekintetben mindig is Tolkien lesz az etalon. Egy kidolgozott fantáziavilág nézzen ki úgy, mint Középfölde. Történelemmel, nyelvekkel, különböző népekkel, családfákkal. Rowlingnál nem érzem azt a hátteret, mint Tolkiennél, nem érzem azt, hogy bármit kérdeznék tőle, tudná rá a választ, mert tényleg ismeri a saját fantáziavilágának minden apró-cseprő titkát. Persze, hozzátartozik a dologhoz, hogy Tolkien egész életében tökéletesítette a művét, Rowling meg… hát nem.

És nem csak arról van szó, hogy nincs mögötte az a háttér, jó néhány esetben az volt az érzésem, hogy olyan részeket hagyott homályban, amik fontosak lennének a történet szempontjából, és nem értem, miért. Ahhoz elég koncepciózus író, hogy ne lehessen véletlen, úgyhogy nem tudok rá más magyarázatot, mint hogy akart valamit kezdeni ezekkel a részekkel, csak vagy kifutott az időből, vagy más irányba tért el a cselekmény, és már nem tért vissza rá, vagy… Passz. Gondolok itt például arra, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk meg Harry Potter varázsló felmenőiről, azon kívül, hogy egyik őse egy legendás Peverell volt. Mi történt velük? Hogyan haltak meg? Milyen volt James Potter családja? Túl nagy fekete lyuk ez egy ilyen történetben, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy Rowling írni akart róluk, csak nem fért bele. Lehet, hogy a történet szempontjából semmi jelentősége, de engem zavar, mert én ha fantáziavilágról olvasok, szeretnék minden kérdésemre választ kapni.

Amit viszont javára írok Rowlingnak, az a folyamatos előre- és visszautalások, amik erősítik abbéli hitemet, hogy ez a hét kötet tényleg átgondolt koncepció alapján íródott. Így újraolvasva egészen megdöbbenek magamon, mert emlékszem, a hatodik rész után többezer internetes oldalon találgatták a rajongók, hogy akkor most Harry vajon horcrux-e vagy sem, miközben a második részben feketén-fehéren le van írva, hogy Voldemort belehelyezte a lénye egy darabját. Kiböki a szemünket, mégsem vettük észre. Vagy úgy gondoltuk, félrevezetés. A másik amin jót mosolyogtam, hogy az első négy részben olyan húszszor biztos elhangzik, hogy Harrynek az az érzése támadt, hogy Piton gondolatolvasó. Aztán az ötödikben kiderül, hogy jé, tényleg. Nahát!

Ami a történetet illeti, egészen a hetedik kötetig maradéktalanul tetszett. Nekem nagyon bejött, hogy az első két rész gyermeki, tényleg mesébe illő, varázslatos hangvétele után szép fokozatosan elkezdett komolyodni, bonyolódni a dolog. A harmadiktól a hatodik részig nagyon jól építette föl a felnőtté válással párhuzamosan a Voldemort elleni harc keményebbé válását, volt egy határozott íve a történetnek, ami nekem nagyon tetszett. Aztán a befejező kötettel ez az egész jól felépített ív mintha megtört volna. Tudom, hogy ha ezt leírom, szemrehányó kommentek özönére számíthatok, de én úgy gondoltam, Harrynek meg kell halnia. Nem azért, mert a sötét oldalnak drukkolok, egyszerűen ezt diktálta volna a történet logikája. Mert a negyedik résztől fokozatosan láthattuk, hogy egyre fontosabb, Harryhez egyre közelebb álló emberek esnek el, egyre nagyobb jelentősége lett a küzdelemnek, a horcruxokkal és a halál ereklyéivel a mágia egyre mélyebb rétegei tárultak fel, mindez szerintem maga után vonta volna a tragikus végkifejletet. Az előkészítéshez képest, az előző két kötet hangvételéhez képest a befejezés számomra visszatérés a gyerekmesékhez. A jó megmenekül, és boldogan él, míg meg nem hal. Kicsit az volt az érzésem, hogy Rowling (vagy a kiadója) maga is megijedt attól, mennyire sötét irányba ment el a történet, és a végére muszáj volt mégiscsak pozitív befejezést írni. De, már elnézést, megint hagyom felszínre törni a cinikus énemet, számomra tök hiteltelen, hogy az ilyen Harryhez hasonló „kis kiválasztottak” szépen legyőzik a csúnya nagy gonoszt, aztán visszatérnek a hétköznapi életbe, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna.

A hetedik kötet amúgy is több sebből vérzik. Végig az volt az érzésem, hogy Rowlingnak volt még egy csomó ötlete, de tudta, hogy már csak egy kötetet ír, ezért mindent abba zsúfolt bele. Mindent el akart mondani, ettől az egész túl zsúfolt, túl összevissza lett. Ugyanakkor hiányzik a Roxfort, mint biztos terep. A korábbi kötetekben a cselekmény fordulatai közti szüneteket jól ki tudta tölteni az iskolai mindennapokkal, mindig volt egy kviddicsmeccs, egy izgalmas tanóra, némi szerelmi csetepaté, vagy ott voltak Hagrid kis kedvencei, amikkel ki lehetett tölteni az üresjáratokat. A hetedikben ez nincs, csak menekülnek, sátoroznak, törik a fejüket, így a kalandok közti részek bizony kicsit unalmasak.

A legnagyobb fájdalmam a sorozattal kapcsolatban, ami szintén a gyerekkönyv vs. felnőttkönyv dilemmából fakad, az Voldemort alakja. Mindig is úgy gondoltam, Voldemort nem csak egy papírmasé-gonosz, hogy egy tehetségesebb író kezében nagyon jó, motivációkkal rendelkező, kidolgozott gonoszfigura lehetett volna belőle. Voltak erre utaló jelek a hatodik részben. Épp azért ez a kedvenc kötetem, mert itt tudunk meg a legtöbbet Voldemort alakjáról, a múltjáról, hátteréről. (Nem mellesleg Rowling legügyesebb írói húzásának tartom, hogy miután a Sötét Nagyúr visszatér, egy teljes kötet erejéig nem szerepelteti őt, csak a háttérből mozgatja a szálakat, és ettől sokkal félelmetesebbnek, megfoghatatlanabbnak tűnik, mint valójában.) Azonban a hetedik részben mintha megint csak azt látnánk, hogy Rowling visszatér a gyerekmesékhez, és ahelyett, hogy továbbépítené a gonosz figuráját, hogy elmélyítené, egy őrjöngő pszichopatát csinál belőle, egy mesékbe illő, céltalan, csúnya, gonosz varázslót. Az már csak hab a tortán, hogy a végső összecsapásban Voldemort megint elköveti azt a hibát, amit az elején, és a Harryről visszapattanó átka őt öli meg. Keretes szerkezetnek szép, egyébként bosszantó. És persze praktikus, hiszen így Harry keze nem piszkolódik be, ő nem gyilkol, az nem megengedhető egy mesében, a gonosz annak rendje és módja szerint saját magát pusztítja el.

Mindezen kritikáim ellenére még mindig nagyon szeretem ezt a világot. Csak a kettőssége zavar. Ha végig megmaradt volna az első részek gyermeki, varázslatos meséjének, ugyanolyan kritikátlanul rajonganék érte, mint az elején. Vagy ha végigmegy a megkezdett úton, és vállalja az igazán sötét, tragikus végkifejletet. De így, hogy se nem gyerekmese, se nem igazi „felnőtt” fantasy, valahogy lebeg a kettő közt, bennem hiányérzetet kelt. De még így, mindennek ellenére is tetszik, szeretem, valószínűleg el fogom még párszor olvasni (ha nem is évente, mint eddig), ott leszek minden film premier előtti bemutatóján, és mindig is helyet kap majd a kedvencek közt. De nem tökéletes.

Amire igazán kíváncsi vagyok, hogy ha elkészült mind a nyolc film, ha véget ért ez a világméretű őrület, ami körülveszi, vajon megtalálja-e a helyét az ifjúsági irodalomban? Mert a Harry Potter érdemei elvitathatatlanok, tényleg gyerekek millióinak nyitotta rá a szemét az irodalomra, valószínűleg mindig is közkedvelt lesz, de kérdés, hogy lesz-e akkora klasszikus ötven év múlva, mint most A Gyűrűk Ura, vagy szépen betagozódik a sok-sok azóta megjelent és sok esetben őt másoló ifjúsági fantasy közé. Amik közt, azért be kell vallani, vannak olyanok is, amelyek vannak olyan jók, vagy jobbak, mint a Harry Potter.

És ne feledkezzünk meg Harry mamájáról, J. K. Rowlingról sem. Manapság a világ legfelkapottabb írója, és azt hiszem, nem csak engem izgat a kérdés, hogy ír-e még eztán? Kíváncsi vagyok, mer-e belekóstolni más műfajba, vagy agyonnyomja a siker és az elvárások súlya? Bebizonyítja-e, hogy tényleg tehetséges, vagy csak a Harry Potter elképesztő fantáziával rendelkező, ám mérsékelten jó írójára emlékszünk majd rá? Egyet azonban forrón remélek. Hogy nem folytatja. Mert ez a történet így kerek, itt van vége, és minden rajongásom ellenére azt kell mondjam, ideje is volt már, hogy vége legyen.