„Mennyei
Atyánk. Josh Barker vagyok, a Worchester Street 671. alatt lakom, Pine
Cove-ban, Kaliforniában, irányítószám 93754. Ma este láttam a Télapót,
ami klassz, és köszönöm is, de aztán egyből megölték egy ásóval, szóval
attól félek, idén nem lesz karácsony, pedig jó voltam, amit látsz is
majd, ha megnézed a Télapó listáját, szóval ha nem nagy gond, életre
keltenéd Télapót és rendbe hoznád a karácsonyt?” Miért ne, szól magában
Raziel, az úr köztudottan leghülyébb angyala. Úgyis azért jött a
sárgolyóra, hogy egy gyermek kérésére tegyen egyetlen csodát. Más
kérdés, hogy legendás tájékozatlansága – no meg sajátos felfogása a
holtak feltámasztását illetően - egy halom agyra éhes zombit eredményez,
élükön a frissen elásott „Télapóval”.
Pine
Cove annyira tipikus kisváros, hogy értelemszerűen ennyire tipikus
karácsonyi történetet kell köré kanyarítani. Annyira jellegzetes,
amennyire a legszigorúbban vett trash helyszínei általában. Tehát
típusok lakják: a seriff típusa, az ő feleségének típusa, a kisvárosi
korlátoltak és genyák különböző típusai a helyimenő újgazdag
„főgonosztól” az elsőnek áldozatul eső főlúzerig. Itt mindenki annyira
tipikus – lenne, ámde ezt a könyvet Christopher Moore írta, kedvenc
ügyeletes rejtőjenőm – ez is csak egy típus neve, tehát kisbetű -, ezért
aztán minden kifordul önmagából, a helyszín, a típusok, a zsáner. Ritka
adottság, ha valaki képes egy műfajt és annak furmányos paródiáját
egyszerre megvalósítani, mindvégig egyensúlyban tartva az elemeket. Az
meg főleg ritka, ha mindeközben nem karikatúrákat, hanem szerethető,
hús-vér figurákat teremt, ha szereplői minden B-trash-szerű
jellemzőjükkel együtt képesek „valószínűvé” válni.
Annak
ellenére, hogy valójában nem tipikusak, sőt. A „körzeti megbízott”
seriffhelyettes egy langaléta füves múlttal bíró ex-hippi, aki mellesleg
a farm eldugott zugában marihuánát termel, a neje volt B sztár, akinek
„művészi pillanatokat” okoz, hogy időnként – főleg ha nem szedi a
bogyóit – újra a Puszták Kardforgató Démonnőjévé avanzsál, örök vitában a
saját fejében feleselő Narrátorral. A Télapó exneje estében, véletlenül
szúrja nyakon ásójával a férfit, aki mellesleg pisztollyal fenyegeti a
fenyőtolvajláson kapott nőszemélyt. Minden szereplő annyira
valószínűtlen, amennyire csak az írói önkény engedi, ámde a saját
„valószínűtlenségi mezőjükben” hitelesen mozognak, nem véletlen a
rejtőjenőzés, gondoljunk csak Piszkos Fredre, a nagy Levinre, vagy
bármelyik oly nagyon szeretett alakra a P. Howard-i menazsériából.
A
történet is épp úgy egyszerre horror-mese, mint annak paródiája. Ha
olvastál valaha is magát végtelenül komolyan vevő „rémítőt” – itt most
főleg a másodvonalra gondolok, Dean R. Koontz, Tami Hoag, meg a többi
sarlatán könyvnek látszó tárgyaira – külön pikantériát ad, hogy fordul
ki magából a riogató-eszköztáruk a szemed előtt e könyvecske olvastán, s
apró utalásokban megkapja a magáét a szenteskedő álkarácsonyi „izék”
minden decemberben könyves kirakatokat eluraló hada is. Persze a sorolt
kontextusok nélkül is élvezetes olvasmány Moore agymenése, az alapízek
egyrészt kultúránk gyökereiből, másrészt mértékkel adagolt kor- és
kórtünetek vegyülékéből állnak össze. Az eredmény olyan, mintha a South
Park nyitóepizódja adna randevút Dickens Karácsonyi énekének egy
zombikkal elárasztott temetőben.
Végezetül
– bár épp nincs karácsony – idemásolom a szerző figyelmeztetését a
könyv legelejéről: „Ha ezt a könyvet ajándékba veszik a nagymamának,
vagy a gyereknek, jobb, ha tudják, hogy van benne káromkodás, valamint
fincsi jelenetek kannibalizmussal és középkorú emberek szexelésével.
Engem ne hibáztassanak. Én szóltam.”
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése