Arthur Koestler: Alvajárók

A magam részéről szeretem mondogatni, hogy a mitikus szemlélet továbbra is velünk él, olykor nagyon különös formákat öltve. Ennek kiemelkedő példája a tudomány-mítoszoké, amikor bizonyos (ellentmondásosságukban is gyönyörű) tudománytörténeti momentumok a köztudatban mítosszá, vagy legendává nemesülnek. A tudomány születése (azaz szembefordulása a tételes hiedelem-világokkal) főleg kiváló terepe ennek a gondolati bukfencnek - rétegesen egymásra rakódó egyszerűsítései nélkül nem tekinthetnénk neves alakjaira a gondolat héroszaiként. Nem tekinthetnénk őket világítótornyoknak a lélek sötét éjszakája korában, amit ők zártak le, az értelem reflektorfényével belevilágítva a sötétségbe.
 
Arthur Koestler ezt a korszakot, és korszakos alakjait tárja elénk az Alvajárókban, nem titkoltan a mítosz-irtó attitűdjével. A tudomány világképének tisztelő gyakorlójaként egyszerűen jobban érdekli a valóság. Jobban érdekli a fordulatok, a paradigmaváltások valódi természete; és a folyamat, ahogy egy-egy számunkra kiemelten fontosnak tűnő szereplő ebben a tudománytörténeti iskoladrámában megnyilvánul. Jobban foglalkoztatja, a gondolataik hogyan értek egymásra hatva nézetrendszerré, ez hogyan terjedt, és milyen közegben. A tudás átadásának természete érdekli, a legendák és mítoszok, a hősök és fároszok helyett. Nem véletlenül ekkora a kötet terjedelme – ezt ennél kevesebb szóval, ennyi rétegével nehéz volna elmesélni. Vissza kéne lassulnunk ebbe a tempóba, mert a néhány elkötelezett tudomány-népszerűsítőn túl (tudósok mind) a mai ismeretterjesztés borzasztóan felületes, figyelemvadász harsánysággal tálalt doku-reality, ami a tudásunkról mondhatót (akármilyen furán hangzik) leginkább mitologémákká formált tudásmorzsák dramatizálása által tálalja.
 

Tycho Brahe és Kopernikusz világmodellje

Koestler tudja, hogy csak úgy értetheti meg velünk a mélyreható szemléletváltás természetét, ha először feltárja a folyamatot, amiből kivirágzott. Így a kötetének csaknem negyede rövid és velős, de megejtően plasztikusan tálalt világkép-gyorstalpaló, a mindent megalapozó antik gondolkodóktól kezdve. Már a régi görögök is... ugye. Amúgy ezt tényleg érdemes komolyan venni. Egyrészt közülük néhányan elképesztő mélységig ismerték a világunk. Eratoszthenész például ötletesen, komoly eszközök nélkül s meglepően csekély hibával megmérte a Föld kerületét, teljesen természetesen vélve úgy, hogy gömb alakú (utóbb ez a gondolat például nem fért a vallás-alapú egyetemességbe). Másrészt a középkor majd 6 évszázadának dogmáit a legnagyobbnak érzett antik gondolkodók, Platón, majd Arisztotelész megkérdőjelezhetetlen tekintélye által szoborrá merevült elképzelésekre alapozták az egyházatyák. A középkori tudásvágynak Ptolemaiosz rajzolta meg a képet, amit az ember (pórtól professzorig) évszázadokon át „nagy világlátvány” gyanánt megélt. Athur Koestler nem megy ebben a bemutatásban mélyre, de már itt megérezteti velünk, hogy a töretlen fejlődés eszméje a tudás változásának történetében nem egyenes-vonalú, és korántsem veszteségek nélküli.
 

Kopernikusz könyvének címlapja

S hogy az újító szellem olykor nevetségesen konzervatív gúnyát visel. A nagy szemlélet-váltást Kopernikusz egy igen egyszerűen megfogalmazható mondata alapozza: „nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül.” Innen számoljuk a heliocentrikus világkép születését – bár a magának való, mogorva Koppernigk kanonok a világának eléggé sajátságos zárványa volt valójában (erről Alvajárók a rációmezőn címmel elég hosszan, idézetekkel bőven megtámogatva írtam egy másik blogra). A könyve, a De Revolutionibus, amit húsz évnél hosszabb idő alatt imádkoztak ki belőle barátok, tisztelők, meg egy tanítványul szegődött fanatikus, a méltatlanul elfelejtett Rheticus, olvashatatlanul dagályos és lapos munka, Ptolemaiosz eszközkészletével; hibás, ellentmond nemcsak a tényeknek, de a megfogalmazott konklúziónak is – Koestler elolvasta, így kellemesen elgúnyolódik a felkent Kopernikusz-kutatókon, aki viszont nem. Kopernikusz nem volt felforgató-alkat, nem volt elhívatott, nem volt bátorsága kiállni a koncepciója mellett – de az alapgondolata ugródeszkává vált Kepler és Galilei számára (bár a munkásságukból kiderül, amúgy a művet ők sem olvasták).

Az új és az ómódi - kopernikuszi univerzum, csillagjegyekkel.

Kepler sem az a modern tudós-figura, ahogy ábrázolni szoktuk – ízig-vérig kora gyermekeként (lutheránus keresztényként) egyáltalán nem tekintette nettó babonaságnak az asztrológiát; de pont mert (az egyház által eretnek nézetként kezelt) püthagoreus szemlélet talaján állva tekintett erre a hagyományra, a direkt, eseményre fókuszáló (most úgy mondanánk: populáris, vulgáris) horoszkópkészítést, amit kora elvárt tőle, rühellte. A világképében a szintézist kereste; a három törvényt, ami a máig ható tekintélyét megalapozta, mintegy véletlenül (az ellipszispályákat kifejezetten kedve ellenére) leli meg a mindent összefogó, szimmetrikus világ álmodása közben. Erről két, idézetekkel szintén bőven szórt szövegben is megemlékeztem a másik blogon; az egyikben az éber, a másikban az alvajáró pillanataira fókuszálva. A Mysterium Cosmographicum, de főleg a Harmonices Mundi ujjongó óda a geometrikus szférák zenéjéhez – tényleg mindennek helyet keresett ebben a rendszerben a szent mértantól a harmonikus hangközökig.
 

Kepler: Harmonices Mundi

Ami viszont valóban modern benne, az a Tycho Brahe-val közös munkából (és hagyatékával) megörökölt makacs ragaszkodás a mérési eredményekhez. Az ellipszispályák ideáját azért találhatja meg, mert (nem úgy, ahogy elődei és kortársai) nem siklik el bagatell 8 szögmásodperces hibák felett, amikor a mérésekből modellt számol – és Brahe jóvoltából van egy a mai szinten is elfogadható hibahatárokkal mért adatsora (ami a nehéz természetű, de ihlettel észlelő dánt dícséri: mindezt a távcsövek megalkotása előtt mérte ki). Kepler első komoly eredménye a pontos Mars-pálya kiszámítása (ami előre jelezhetővé tette a bolygó feltűnését az égen). Persze ehhez már Kopernikusz ideáját is modellbe téve – a Nap van az ellipszis gyújtópontjában, nem a Föld. Mondható, hogy övé az úgymond matematikai fordulat – és tőle számolhatjuk a modern kozmológiát. De ami látomásként mindeközben sem eresztette: egy szabályos sokszögek szféráira szegezett, zenére táncoló Naprendszer.
 

Kepler és a geometria.

Talán ezért negligálta Galilei – vagy talán tényleg puszta irigységből és féltékenységből. A könnyen lobbanó, indulatos, éles fegyverzettel vitázni bármikor hajlandó olasz áll a legtávolabb a képtől, amit melengetünk róla. Koestler legnagyobb erénye a szememben, hogy vele kapcsolatban is megtartja a pontos távolságot, hogy itt is a tények érdeklik, és nem a legenda. Hiszen például a közeg, ahol Galilei él és alkot, teljesen másképp fest, mit az utókor képe róla. Az egyház progresszív fele, a Jezsuitákkal az élen kíváncsian és meglepő toleranciával fogadta Galilei felfedezéseit, nem egyszer konkrétan támogatva a tevékenységét. Pont a korabeli egyetemi közeg volt az, amely viszont egyfajta akadémista maradisággal védte az új szelek elől a tekintélyre, ekkor már főleg Arisztotelész eszméire alapozott geocentrikus tanokat.
 

A Makrokozmosz: az antik mesék az égen.

Galileinek nem kis munkájába került, amíg az összes támogatóját (rendfőnöktől pápáig) vérig sértette valamivel – végül az egyszerű és érthető kérést is negligálva a Dialogo-ban, hogy igazságként ne, csak megfontolandó elméletként támaszkodjon Kopernikusz világképére. A peréről bennünk élő összkép (ahogy a legendája elterjedt) a velejéig hamis. Az egyházatyák akkoriban fokozatosan, de enyhe fáziskéséssel beépítették az új felfedezéseket a tanaikba (akkor épp Tycho átmeneti világmodelljénél tartva), de Galilei földrengést, fundamentális változást akart. S mivel mélyen lenézte a kora tudásvágyóit, mintegy mellékesen (az érvelésében nem egy helyen csalva is), erőszakkal akarta lenyomni a világ torkán a látomását.
 

Galilei párbeszéd formában megírt könyve, ahol az egyház által szentesített mindig a sültbolond szájából hangzik fel.

Úgy, hogy az alapul szolgáló Kopernikuszi modellt csak igen felületesen ismerte, ragaszkodott a körpályákhoz és csillagászati számításokkal soha nem fárasztotta magát. Komoly érdeme a távcső, a teleszkóp megalkotása és használata - ő fedezte fel a Jupiter holdjait, amit villámgyorsan publikált is Sidereus Nuncius című könyvében; mint észlelő, és a látványt értelmező csillagász valóban korszakot nyitott. Bár a személyisége rányomta a bélyegét erre is. Az elsőség jogcímén például kora minden távcsővel esett felfedezését sajátjaként kezelte – pedig például a napfoltokat sem ő látta meg először. Az egyház hajlott rá, hogy elfogadja: nemcsak a Föld körül keringhetnek holdak, a Hold anyaga földszerű, a makulátlan Nap arca foltos – részben aztán szakítottak is a tökéletes és változhatatlan szférák arisztoteliánus tanításával; de a Nap-központúság fundamentális változást jelentett volna. Megrengethette volna az egyház hitelét. Ahogy történt is, óhatatlanul, a per mítosza következtében is – a lassú nézetrendi összeomlás nemcsak egy tapasztalatokkal ellenkező világképet temetett végül maga alá.
 

Galilei Hold-észlelései

A megrengetett hitbéli hitel... Amit tulajdonképpen még Newton sem akart bántani, lévén maga is (anglikán) hívő. Ő lesz, aki Kepler égi mechanikai és Galilei földi dinamikai vizsgálódásaiból (amelyeket az olasz a pere után teljes háborítatlanságban foglalhatott össze és még életében publikált is), a két egymásról nem is tudó hagyatékból szintetizálja a gravitáció eszméjét. S nem áll meg itt: kialakítja a matematikai formulákat az elmélethez, amik aztán évszázadokra pontosan leírják az embernek az óramű-világot. A világképe alkalmas volt egyfelől a világát uraló ember eszméje, másfelől az Univerzum egyre nagyobbra nyílásával a jelentéktelen parány státusz elterjedésére. Erről is hosszan merengtem már máshol – de a posztmodern minden is szétesik érzés első alapja is ez a felelőtlen, személytelen, statisztikai univerzum. A második a tény, hogy a relativitáselmélet és a kvantummechanika korában immár kénytelenek voltunk túllépni Newton világképén is, az önmagát és világát elpusztítani képes ember korszakába.

Galilei észlelései a Jupiter holdjainak helyzet-változásairól, és a Vénusz fázisváltozásáról, ami értelemszerűen annak következménye, hogy a Nap körül kering, és hozzánk képest belső pályán.

Arthur Koestler könyve etalon – így kell, eddig a mélységig, ezzel a kíméletlen, mégis szeretetteljes igazság-szenvedéllyel tudománytörténetet írni. És ennyire olvashatóan. A szemlélete pedig egy fontos, szerintem megfontolandó alaprétegen nyugszik, amely elveti a tudomány fejlődésének eszméjét, de az alapvető, nyersen organikus analógiát is, amely ilyen kifejezések használatakor csíphető nyakon: az emberiség ifjúkora. Ehelyett az evolúciós szemlélet alkalmazását propagálná a tudománytörténet módszertanául, a maga tévútjaival, túlspecializálódásaival és a mutációkkal, aminek alanyai véletlenül, a körülmények megváltozása okán lehetnek sikeresebb túlélők. És igen, az "alvajárással": a szándékoktól és akarattól független eredményekkel amelyek időnként meglepő helyekre vezetik el az arra fogékony elmét.

Kopernikuszi modell Galilei után - a Jupiter körül ott vannak a holdak.

A korunk most a rövid posztok és reels-videók pillanatnyiságában rohan – amit leírunk, jóformán már azelőtt elavul, hogy megjelenik. Ez nagyon csekély mértékig érinti ezt a könyvet. Holott maga Koestler is bemutatja az általa leginkább kárhoztatott Kopernikusz-i attrakciót, hitet téve a Newton-i világkép mellett. Mert 1958-ban Einstein relativitáselméletét és a kvantummechanikát is (atombomba ide-vagy oda) kiforratlannak, meghatározó világképként alkalmatlannak érezte. A Média-kor társas magányában egyfelől téved (ahogy könyve hősei), másfelől igaza lett: a véleményformáló kevesek világa alatt jelenleg tömegek élnek akár két-három paradigmával korábbi elemekből kutyult, pillanatlétét el sem tagadó szellemi „alapokra” rakott gondolati homokvárakkal a fejükben. Óriási média-zajban élünk a szellemóriások vállán, szegmentált törpe-életeket. Jó volna változtatni ezen.