„Mégis így teltek a hétköznapok,
csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen
sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem,
kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból
állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de
örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a
vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
Túl a Harcom sorozat
negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs,
egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot
vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet
kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon
vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol
és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől
hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá,
hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden
arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott
bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála
utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó
fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot
nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa
emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
De most előttünk az Élet – a tizennyolc
éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány
ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen
leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán
egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba.
Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát,
lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek
tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább
dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást,
amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és
amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik
komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és
újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például
amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja
bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett
kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit
egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a
gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját
hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori
alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról,
hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás
akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti)
az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra,
hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi
ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer
reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát
elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam
már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és
hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a
hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba
betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy
megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos,
kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is
akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal
és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem
lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette…
Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy
önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy
tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes
látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten
hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű
és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan
elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az
ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem
különböznek semmiben a sajátjainktól.
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård
autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem
különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård
mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói
hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az
esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor,
épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális
családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi
apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk
különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most
már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy
felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen
képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is
csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz
viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer
oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp
ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg
reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy
én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.
Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence
A sorozat előző köteteiről:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése