Hát itt van, láttuk a minket oly
sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném,
de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire
ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget
választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most
nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való
lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált,
kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben
tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.
Először is vegyük sorra a
szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem
alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a
ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik
ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek
vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a
szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb
példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb
pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.
Olvastam véleményt halványabb
Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha
pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem
és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a
helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget:
összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent
(tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen,
hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az
általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek
alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan,
átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen egy blockbusterben a
komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül
valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája
is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is
- ahogy a szituációt (nemcsak a
szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika
legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú
mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni
valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.
Nemrég láttam egy összefoglalót x
jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket
azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást,
rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki
a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont
attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java,
mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes
jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes
évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek
közt A számolás joga memóriamester
csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való,
idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél
katonájából másoltak volna ki).
Szépen lett lekerekítve, na.
Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel
megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy
szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van,
pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot
így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem
lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen
feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák
(hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a
legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a
sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak
majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga
is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában
nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők
által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).
Annak is mindjárt vége, és a
Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az
emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös
álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni.
Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos
megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége
is lehet a világnak...
![]() |
God Bless You, Mr. Lee! |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése