„Elképzeltem,
ahogy halomban állnak az asztalán a kéziratok elcseszett anyák történeteivel.
Szegény anya… Az emberek mindig is próbálták eladni ezt a sztorit.”
A december a meglepetések
hónapja volt olvasások terén – Edan Lepucki harmadik regényével kapcsolatban
nagyon vegyesek voltak a megérzéseim, nem igazán tudtam eldönteni, hogy a
kicsit Hitchcock-i feszültséget, kicsit divatos domestic noirt, kicsit a
kilencvenes évek mainstream „a bébiszitternek rejtegetnivalója van” panelre
épülő thrillerjeit idéző beharangozók mit is rejtenek. Trükkös könyv ez,
műfajhatárokon ugrál vígan és nem hagyja magát beleszuszakolni egy kategóriába
sem: kicsit külvárosi szatíra, afféle Hová tűntél, Bernadette?-szerű kritikája az egymás hátsó kertjeit vizslató
otthonülő kirakatfeleségek és a gyerek trendiesített viselkedészavarait
(pardon: speciális nevelési igényeit) kertipartikon versenyeztető gazdagmamik
világának; kicsit pszichológiai thriller két apa- illetve anyakomplexusban
szenvedő, társfüggő, pótcselekvésekbe menekülő nő hazugságok és szerepek közt
vergődő barátság-féleségéről; kicsit szépirodalmi eszközökkel megírt családi
dráma.
A negyvenes hollywoodi
producerfeleség, a férjétől épp külön élő, előző kapcsolatból származó
kamaszfiát, Seth-et és kétéves szeme fényét, Devint épp egyedül nevelő Lady
bentlakó bébiszittert költöztet a puccos házikója mellett álló kisházba és fiai
életébe a huszonéves elvetélt művészpalánta, S. (Esther) személyében. Amikor
először találkozunk vele, S. minimum furcsa – mintha a hetvenes évekből
csöppent volna közénk, rosszul öltözött, dekoncentrált, de őszinte, nagyra
nyitott Bambi szemekkel a világra csodálkozó kislányként látjuk magunk előtt,
aki nyilvánvalóan a csúf hollywoodi fertő közepében találja magát hamarost. Ám
hamar kiderül, hogy S. méltó társa a saját drámáját ki-be-ki-be forgató
Lady-nek, már ha szerepjátszásról van szó – a művészetére az ajtót egy
nevetséges kudarc után látványosan rácsapó, de attól szabadulni nem tudó (és
nem akaró) Szitter kész projektkezdeménnyel
a fejében érkezik új állásába, melynek megalkotása érdekében semmitől nem riad
vissza.
És bár akad itt egy kamaszfiú,
aki szelektív mutizmussal él és nem beszél, de legalább dacos, lázad és
megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőle - naná, hogy problémás kapcsolatba
bonyolódik a Szitterrel -; akad dráma Lady, a folyvást visszakéredzkedő (amúgy
tökéletes, támogató, kedves, alkalmazkodó) férj, Karl és az ő híres fotóművész
húga, Kit között (minek kiváltója egy kép, a 17-es számú nő, ami Lady-t ábrázolja még a hollywoodi
feleségkorszak előtt, csóró, keserű egyedülálló anyukaként – s amiért Karl
rajong, a fél világ csodálja a művész albumában, élen Estherünkkel, ám Lady
nyilvánvaló módon utálja); gyerekek költöznek el és szülők bukkannak fel; sőt,
egy végtelenül feszült hangulatú éjszakai úszómedencében iszogatós jelenet után
azon se csodálkoznánk, ha főszereplőink egymás torkának esnének (mondjuk azon
se, ha másképp esnének egymásnak); a lényeg, mint mindig, most sem az mi történik. Hanem hogy milyen szerepeket
játszunk egymás előtt és miket temetünk magunkba.
Szülők, gyerekek, sérelmek,
komplexusok, megfelelni vágyások, fojtogató szeretet, megtagadott kötelékek és
mániásan követett minták regénye A 17-es
számú nő. Lady megtagadja fiatal életét megkeserítő, kapcsolatát aláaknázó,
kudarcai felett diadalt ülő anyját (mondjuk a közvetlen kiváltó okot olvasva
teljes joggal) – mégis ugyanazokat a mintákat követi, ugyanúgy fojtja meg
szeretetével fiát, ugyanúgy önigazolást keres minden kudarcban és érzi személyes
sértésnek, ha a fiú bárki mással
alakít ki bármilyen kapcsolatot.
Mindeközben könyvet ír(na) a speciális nevelési igényű gyerek neveléséről és
közös életükről, de folyvást parttalan önanalizálásba fordul, melynek során nem
meglepő módon jórészt az önvád és a kizárólag másokat hibáztatás vágya között
csapong, leginkább az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően. Lady
vekengése sokszor szánalmas, de kiváló lehetőséget ad Lepuckinak arra, hogy
beszóljon a szakmányban gyártott mamimemoárok íróinak – avagy nem, nem kell
minden speciális nevelési igényű gyerekből attrakciót csinálni és oldalszázakon
keresztül keresni a hibást a
kialakult állapotért.
Míg Lady a saját mintáit
tagadná és a fia állapota okozta traumát verné le bárkin, akin sikerül, a hozzá
képest tulajdonképpen burokban felnőtt S. művészi kudarcait bosszulná meg
felelőtlen, alkoholista anyján azzal, hogy groteszk projektbe fog, melynek
során átlényegül a szeretve gyűlölt anyává. Ahogy az apa és a mostohaanya által
nyújtott pihe-puha, kipárnázott családi háttérből érkező, tehetséges,
főiskoláról épp szabadult S. szép lassan belecsúszik az alkohol és a felelőtlen
kapcsolatok örvényébe, úgy körvonalazódik előttünk is, előtte is ennek a
vállalkozásnak a totális értelmetlensége – és vele egy újabb gigászi kritika a
szerzőtől, ezúttal a minden létező ostobaság köré művészi projektet felhúzó
önjelölt művészpalántákról, no meg a közösségi média tudat-, közösség- és
művészetformáló hatásáról.
Sötét, sűrű és nagyon összetett
regény ez – Lepucki nem fél lenézni érzéseink, félelmeink, traumáink és
kötődéseink legmélyére. Mindenki szerepet játszik és senki sem veszi észre hogy
rajtakapták – azt pláne nem, ha a másik sokkal jobban játssza a saját szerepét.
Nagyítóval kell keresni egyetlen őszinte szereplőt, egyetlen játszmázástól
mentes kapcsolatot. Markáns kritika, de nagyon szórakoztatóan szembesít saját
kapcsolataink hazugságaival és önáltatásainkkal. Jó lenne még olvasni tőle.
Kiadó: Agave
Fordító: Nagy Mónika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése