Minden évben megállapítjuk, ugye (itt nem
is kéne folytatnom, rutinos olvasók úgyis tudják), hogy a Könyvfesztivál és a Könyvhét
közti szűk másfél hónap már-már könyvmolykínzás-számba megy. Idén sincs másképp.
Sőt… Költői túlzás lenne azt állítani, hogy még nem sikerült a végére érnem
minden, a Feszten összeharácsolt könyvnek – a kellemetlen igazság az, hogy
hármat sikerült elolvasni (de az egyik legalább a legeslegjobban-várt-ezeroldalas-monstrum).
Hogy poszt mikor lesz róluk, azt végképp nem tudom. Évek óta nem fordult elő,
hogy ennyire ritkán jelenjünk meg, most valahogy minden előrébb tolakodott, a
könyvek és a blog meg csak csúszik, csúszik hátra. Nem baj. Majd ez is változni
fog, ha meg nem, jönnek az ömlesztett posztok, úgyis jobban szeretitek a rövid
értékeléseket :)
Visszatérve a Könyvhétre – idén is lesz,
idén is a Vörösmarty téren, idén is esni fog, idén is állati nagy tömegre lehet
számítani (eső ide vagy oda). És persze idén is megjelenik egy rakat könyv.
Lehet, hogy a Feszten felhalmozott készletek (plusz az egyéb könyves projektek)
miatt, vagy a fáradtság, túlterheltség, hiszti okán, vagy mert perpill jobban
érdekelnek a virágaim meg a lekvárfőzés, de idén, néhány kivételtől eltekintve
nem mozgat meg annyira ez a megjelenés-dömping. Meg úgy az egész felhajtás –
még az is felmerült, hogy ki se megyünk. Ilyen se volt már évek óta…
Azért nézzük, mi az, ami – akár kimegyünk
a térre, akár nem – nagyjából biztosan beköltözik hozzánk a Könyvhét
előtt-alatt-után:
Baráth
Katalin: Arkangyal éjjel
Kötelező. Naná. Akkor is, ha először nem
kicsit voltam szkeptikus. Mert hát ha valami, akkor a domestic thriller nem az
én műfajom – ráadásul a marketing erőst ráhasal a Holtodiglan és A lány a vonaton vonalra, én meg mindkettőt eléggé utáltam. És még a borító
sem tetszik. Innen szép nyerni, mondhatnám, de az a helyzet, hogy Kata ha az
Arany oldalakból írna kísérleti drámát, azt is elolvasnám, és csak félig
elfogultságból, félig azért, mert komolyan gondolom, hogy ír úgy, hogy bármilyen
műfajból kihozza a legjobbat.
„Amikor
Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára.
A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem
szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?”
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?”
Neil
Gaiman: Köztesvilág
Egy új Gaiman mindig kötelező. Akkor is,
ha lassan több könyve sorolható a megélhetési bűnözés kategóriába, mint amennyi
nem :) Bár a sztorit nehezen lehet eredetiséggel vádolni, a lényeg nála úgyis a
megvalósítás.
„Joey
Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait,
viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy
képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a
trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a
tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással.
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.”
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.”
Christopher
Moore: A velencei sárkány
Hát tulajdonképpen egy új Chris Moore sem
nagyon maradhat ki. Pláne úgy, hogy a Bolond klasszisokkal jobb volt, mint
a megelőző néhány túltolt ökörség. Szegény Shakespeare, attól tartok, megint
megkapja a magáét…
„A
tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és
vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő
keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a
háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.
Tarsoly
ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s
miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze
ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj-
és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az
uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik
a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a
poénok is folyamatosan repkednek.
Christopher
Moore a Bolond után folytatja a Shakespeare-kánon felforgatását. Fenekestül. A
velencei kalmárt és az Othellót ötvözve fergeteges regényt rittyentett
kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes, fatális, ám feminin
tengeri szörnyről.”
John
Scalzi: Vörösingesek
Ha szórakoztató katonai sci-fi, akkor John
Scalzi. Ennyi. Instant szórakozás nyaralásra.
„Andrew
Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a
Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a
Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a
hajó híres tisztjeivel.
Az
élet nem is lehetne szebb... amíg Andrew rá nem jön, hogy
(1) minden
felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel,
(2)
a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben
(3)
egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.
Ezek
után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a
felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a
barátaival együtt teljesen átértékeli, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen
fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv
révén menekülhetnek meg.”
N.
K. Jemisin: Az ötödik évszak
Bár nem figyelem naprakészen (sőt…) a
külföldi sikerlistákat, megjelenéseket, Jemisin regényének híre jóval a magyar
megjelenés és a díjjelölések előtt eljutott még hozzám is. Könnyen el tudom
képzelni, hogy az év legizgalmasabb fantasy olvasmánya lesz – első blikkre a Lépcsők városához hasonló hangulatot várok, az meg eléggé bejött, mint tudjuk.
„Három
szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet
élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd
elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az
egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a
civilizáció alapjait képezik, összedől, mert teljes lakossága egy őrült
bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens
szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu
elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.
Ebben
a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a
lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény,
ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül
a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért
vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért.
Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga
fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.”
Paolo
Bacigalupi: A vízvadász
Nem is tudom, hányadik éve teszem fel a
várólista-csökkentős listára A felhúzhatós lányt, talán a
legkitartóbb versenyzőm. Ami ahhoz képest igazán furcsa, hogy Bacigalupi tavaly
két regényével is (ráadásul két ifjúságival!) meggyőzött, hogy nagyon is
érdemes őt olvasni. Hogy felhúzós lánykánk idén sorra kerül-e arról sejtelmem
sincs, de talán A vízvadásszal végre
betekintést nyerek a „felnőtt” Bacigalupi-regények világába is.
„Amerika
délnyugati részén a közeljövőben elviselhetetlen aszály tombol: Nevada, Arizona
és Kalifornia állam napról napra harcol a Colorado-folyó apadó vízkészletéért.
Ebbe a forró helyzetbe lép be a nyomozóként, bérgyilkosként és kémként dolgozó
Angel Velasquez: a vízvadászt azért küldi Phoenixbe a főnöke, hogy biztosítsa
luxusépületei virágzását a sivatagban, még ha ennek az is az ára, hogy
ellenfelei a porba kerülnek. Miközben a férfi megpróbálja kideríteni, mi igaz
az új vízforrásra vonatkozó pletykákból, két nővel is összehozza a sors.
Megismeri Lucy Monroe-t, a kőkemény újságírónőt, aki sokkal többet tud a helyi
titkokról, mint amennyit elárul, és Maria Villarosát, a fiatal bevándorló
lányt, aki északra szeretne menekülni, ahol a víz még mindig az égből hullik.
Ahogy
körülöttük egyre csak gyűlnek a holttestek, rájönnek, hogy kénytelenek
összedolgozni, mivel egy olyan játszma résztvevői, amely nagyobb és mocskosabb,
mint valaha is gondolták volna. Phoenix közeledik az összeomlás felé, az idő
fogy, és mindenki bármire képes, hogy vízhez jusson, amely ebben a világban az
aranynál is többet ér.”
Ben
Aaronovitch: Föld alatti suttogás
Ember nincs, aki meg tudná magyarázni, miért
szeretem ennyire Aaronovitch sorozatát – a legkevésbé sem vehető komolyan, jó
néhány színvonalasabb urban fantasy van nála, a humort meg alapvetően annyira
nem szeretem, hogy csak az vigye el. Mégis… Van egy olyan jó értelemben vett
dinkasága ennek a sorozatnak, amit iszonyú jólesik olvasni. Más kérdés, hogy a
való életben sikítófrászt kapok ettől a dinkaságtól :) Tökéletes nyaralós
olvasmány.
„A
londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli
végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek
politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a
hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez
milyen mélyre kell ásniuk – senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter
Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának
támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és
újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak
az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem
repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.”
Robert
Galbraith: Gonosz pálya
Jó, majdnem-könyvheti. De végre jön!
Komolyan kis híján sírva fakadtam a Feszt előtt amiért eltolták, nem mintha nem
lett volna elég olvasnivaló így is (lásd bevezető), de Cormoran Strike
kalandjait nagyjából annyira várom, mint anno a Potter befejező pár részének
világpremierjét. Alig várom, hogy végre megkaparintsam!
„Titokzatos
csomag érkezik Robin Ellacott nevére, és rémülten fedezi fel, hogy egy nő
levágott lába van benne.
Főnöke,
Cormoran Strike magándetektív már nem lepődik meg ennyire, bár ő is megdöbben.
Négy férfi is van a múltjában, akikről úgy gondolja, lehettek a feladók - és
Strike nagyon jól tudja, hogy mindegyikük komoly, elmondhatatlan kegyetlenségre
képes.
Míg
a rendőrség arra a gyanúsítottra koncentrál, akiről Strike egyre biztosabban
érzi, hogy nem ő a tettes, Cormoran és Robin a kezükbe veszik az ügyet, és
elmerülnek a másik három gyanúsított sötét világában. Ám közben újabb,
rettenetes bűntettek következnek, és egyre fogy az idő, hogy leleplezzék a
gyilkost…”
Hans
Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten
A kiadó Fredrik Backman könyveihez
hasonlítja, ami persze még nem garancia semmire, de a fene se fog ellenállni… Pláne
ha a középpontban egy terápia, melynek egyik szereplője egy bajba jutott
pszichológus, a másik pedig maga Isten (vagy nem). Szeretem a terápiákról szóló
könyveket (privát perverzió) de még jobban szeretek röhögni a terápiákon (ez
is).
„Dr.
Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában
csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik
Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös
személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát
keres, mert Isten is lehet bajban.
Jakobot
vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi
személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják
magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy
ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy
voltaképpen ki segít kin.”
Aztán
hogy ezeket mikor olvassuk el… Ha valamelyik standon árulnak időnyerőt,
szóljatok!
Ah, pedig már épp majdnem elfeledkeztem a Kell egy pszichológusról... Köszi... :D :D
VálaszTörlésIgazán nincs mit :D
TörlésA lista ezúttal annyira nem hasonló (de Baráth Kati és Galbraith nekem is kell), mert a Szandi akciójában úgy bevásároltam, hogy azóta is égek, mint a rongy.:D De a virágok meg a lekvározás nálam is megy, sőt, szombaton nem megyünk ki, helyette péntek délután, esetleg vasárnap, a váltómaraton után.
VálaszTörlésKépzeld, megnéztem azt az akciót és nem találtam 5 könyvet amiért remegnék márpedig úgy nem rendelünk, ha nem tudjuk kihasználni a maximum kedvezményt, már csak elvből sem :D
TörlésA nyár nem a nagy olvasások ideje (kivéve nyaralás) - inkább a virágoké meg a lekvároké. Jó is ez így :)
Csak én voltam ennyire rámozdulva erre az akcióra?:)
VálaszTörlésHülye levéltetű megtámadta a kicsikéimet.:((