Már megint egy Könyvhét…

Minden évben megállapítjuk, ugye (itt nem is kéne folytatnom, rutinos olvasók úgyis tudják), hogy a Könyvfesztivál és a Könyvhét közti szűk másfél hónap már-már könyvmolykínzás-számba megy. Idén sincs másképp. Sőt… Költői túlzás lenne azt állítani, hogy még nem sikerült a végére érnem minden, a Feszten összeharácsolt könyvnek – a kellemetlen igazság az, hogy hármat sikerült elolvasni (de az egyik legalább a legeslegjobban-várt-ezeroldalas-monstrum). Hogy poszt mikor lesz róluk, azt végképp nem tudom. Évek óta nem fordult elő, hogy ennyire ritkán jelenjünk meg, most valahogy minden előrébb tolakodott, a könyvek és a blog meg csak csúszik, csúszik hátra. Nem baj. Majd ez is változni fog, ha meg nem, jönnek az ömlesztett posztok, úgyis jobban szeretitek a rövid értékeléseket :)

Visszatérve a Könyvhétre – idén is lesz, idén is a Vörösmarty téren, idén is esni fog, idén is állati nagy tömegre lehet számítani (eső ide vagy oda). És persze idén is megjelenik egy rakat könyv. Lehet, hogy a Feszten felhalmozott készletek (plusz az egyéb könyves projektek) miatt, vagy a fáradtság, túlterheltség, hiszti okán, vagy mert perpill jobban érdekelnek a virágaim meg a lekvárfőzés, de idén, néhány kivételtől eltekintve nem mozgat meg annyira ez a megjelenés-dömping. Meg úgy az egész felhajtás – még az is felmerült, hogy ki se megyünk. Ilyen se volt már évek óta…

Azért nézzük, mi az, ami – akár kimegyünk a térre, akár nem – nagyjából biztosan beköltözik hozzánk a Könyvhét előtt-alatt-után:

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Kötelező. Naná. Akkor is, ha először nem kicsit voltam szkeptikus. Mert hát ha valami, akkor a domestic thriller nem az én műfajom – ráadásul a marketing erőst ráhasal a Holtodiglan és A lány a vonaton vonalra, én meg mindkettőt eléggé utáltam. És még a borító sem tetszik. Innen szép nyerni, mondhatnám, de az a helyzet, hogy Kata ha az Arany oldalakból írna kísérleti drámát, azt is elolvasnám, és csak félig elfogultságból, félig azért, mert komolyan gondolom, hogy ír úgy, hogy bármilyen műfajból kihozza a legjobbat.

„Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?”

Neil Gaiman: Köztesvilág

Egy új Gaiman mindig kötelező. Akkor is, ha lassan több könyve sorolható a megélhetési bűnözés kategóriába, mint amennyi nem :) Bár a sztorit nehezen lehet eredetiséggel vádolni, a lényeg nála úgyis a megvalósítás.

„Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással.
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.”

Christopher Moore: A velencei sárkány

Hát tulajdonképpen egy új Chris Moore sem nagyon maradhat ki. Pláne úgy, hogy a Bolond klasszisokkal jobb volt, mint a megelőző néhány túltolt ökörség. Szegény Shakespeare, attól tartok, megint megkapja a magáét…

„A tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.

Tarsoly ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj- és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a poénok is folyamatosan repkednek.

Christopher Moore a Bolond után folytatja a Shakespeare-kánon felforgatását. Fenekestül. A velencei kalmárt és az Othellót ötvözve fergeteges regényt rittyentett kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes, fatális, ám feminin tengeri szörnyről.”

John Scalzi: Vörösingesek

Ha szórakoztató katonai sci-fi, akkor John Scalzi. Ennyi. Instant szórakozás nyaralásra.

„Andrew Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a hajó híres tisztjeivel.

Az élet nem is lehetne szebb... amíg Andrew rá nem jön, hogy

(1) minden felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel,

(2) a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben

(3) egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.

Ezek után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a barátaival együtt teljesen átértékeli, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv révén menekülhetnek meg.”

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Bár nem figyelem naprakészen (sőt…) a külföldi sikerlistákat, megjelenéseket, Jemisin regényének híre jóval a magyar megjelenés és a díjjelölések előtt eljutott még hozzám is. Könnyen el tudom képzelni, hogy az év legizgalmasabb fantasy olvasmánya lesz – első blikkre a Lépcsők városához hasonló hangulatot várok, az meg eléggé bejött, mint tudjuk.

„Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik, összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.

Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.”

Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Nem is tudom, hányadik éve teszem fel a várólista-csökkentős listára A felhúzhatós lányt, talán a legkitartóbb versenyzőm. Ami ahhoz képest igazán furcsa, hogy Bacigalupi tavaly két regényével is (ráadásul két ifjúságival!) meggyőzött, hogy nagyon is érdemes őt olvasni. Hogy felhúzós lánykánk idén sorra kerül-e arról sejtelmem sincs, de talán A vízvadásszal végre betekintést nyerek a „felnőtt” Bacigalupi-regények világába is.

„Amerika délnyugati részén a közeljövőben elviselhetetlen aszály tombol: Nevada, Arizona és Kalifornia állam napról napra harcol a Colorado-folyó apadó vízkészletéért. Ebbe a forró helyzetbe lép be a nyomozóként, bérgyilkosként és kémként dolgozó Angel Velasquez: a vízvadászt azért küldi Phoenixbe a főnöke, hogy biztosítsa luxusépületei virágzását a sivatagban, még ha ennek az is az ára, hogy ellenfelei a porba kerülnek. Miközben a férfi megpróbálja kideríteni, mi igaz az új vízforrásra vonatkozó pletykákból, két nővel is összehozza a sors. Megismeri Lucy Monroe-t, a kőkemény újságírónőt, aki sokkal többet tud a helyi titkokról, mint amennyit elárul, és Maria Villarosát, a fiatal bevándorló lányt, aki északra szeretne menekülni, ahol a víz még mindig az égből hullik.

Ahogy körülöttük egyre csak gyűlnek a holttestek, rájönnek, hogy kénytelenek összedolgozni, mivel egy olyan játszma résztvevői, amely nagyobb és mocskosabb, mint valaha is gondolták volna. Phoenix közeledik az összeomlás felé, az idő fogy, és mindenki bármire képes, hogy vízhez jusson, amely ebben a világban az aranynál is többet ér.”

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Ember nincs, aki meg tudná magyarázni, miért szeretem ennyire Aaronovitch sorozatát – a legkevésbé sem vehető komolyan, jó néhány színvonalasabb urban fantasy van nála, a humort meg alapvetően annyira nem szeretem, hogy csak az vigye el. Mégis… Van egy olyan jó értelemben vett dinkasága ennek a sorozatnak, amit iszonyú jólesik olvasni. Más kérdés, hogy a való életben sikítófrászt kapok ettől a dinkaságtól :) Tökéletes nyaralós olvasmány.

„A londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez milyen mélyre kell ásniuk – senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.”

Robert Galbraith: Gonosz pálya

Jó, majdnem-könyvheti. De végre jön! Komolyan kis híján sírva fakadtam a Feszt előtt amiért eltolták, nem mintha nem lett volna elég olvasnivaló így is (lásd bevezető), de Cormoran Strike kalandjait nagyjából annyira várom, mint anno a Potter befejező pár részének világpremierjét. Alig várom, hogy végre megkaparintsam!

„Titokzatos csomag érkezik Robin Ellacott nevére, és rémülten fedezi fel, hogy egy nő levágott lába van benne.

Főnöke, Cormoran Strike magándetektív már nem lepődik meg ennyire, bár ő is megdöbben. Négy férfi is van a múltjában, akikről úgy gondolja, lehettek a feladók - és Strike nagyon jól tudja, hogy mindegyikük komoly, elmondhatatlan kegyetlenségre képes.

Míg a rendőrség arra a gyanúsítottra koncentrál, akiről Strike egyre biztosabban érzi, hogy nem ő a tettes, Cormoran és Robin a kezükbe veszik az ügyet, és elmerülnek a másik három gyanúsított sötét világában. Ám közben újabb, rettenetes bűntettek következnek, és egyre fogy az idő, hogy leleplezzék a gyilkost…”

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

A kiadó Fredrik Backman könyveihez hasonlítja, ami persze még nem garancia semmire, de a fene se fog ellenállni… Pláne ha a középpontban egy terápia, melynek egyik szereplője egy bajba jutott pszichológus, a másik pedig maga Isten (vagy nem). Szeretem a terápiákról szóló könyveket (privát perverzió) de még jobban szeretek röhögni a terápiákon (ez is).

„Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban.

Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.”

Aztán hogy ezeket mikor olvassuk el… Ha valamelyik standon árulnak időnyerőt, szóljatok!