Évek óta kerülgettem ezt a könyvet, egyre
fokozódó kíváncsisággal és valamiféle állandó félelemmel – a beszédes cím és a
fülszöveg által felvázolt alapszituáció olyan mértékű depressziót és
keserűséget előlegez, amibe én, az elmúlt évek érzelmi hullámvasutazása
közepette, féltem beleugrani. Ehhez képest hatalmas meglepetésként ért, hogy
amit olvastam, az nem hogy nem keserű, nem depressziós, hanem
lélegzetelállítóan szép. Fájdalmas, melankolikus, az elmúlás szúrós szagával elegy,
de szép. Olyasmi szépség ez, mint Ricky Fitts széllel játszadozó nejlonzacskójáé – triviális, mocskos, hétköznapi szépség, mely magában hordozza
valamiféle éterinek az ígéretét. Egy
elveszett érzést, elveszett gyermekkort, elveszett illúziók tömkelegét. Hitet –
bizonyosságok nélkül. Kíváncsiságot – félelem nélkül. Vágyat – a beteljesülés
valódi óhaja nélkül.
A regény látszólag ennyi: a hetvenes évek
egy közép-nyugati kertvárosában öt lánytestvér eldobja magától az életet. Bigott
anya, tehetetlen apa, zárt mikrokörnyezet, az örökös kívülállókat sújtó tipikus
kamaszproblémák vegyítve az idealizált kamaszvágy-tárgyakat övező rajongással –
robbanásveszélyes elegy, mely megannyi találgatnivalóval látja el a tragédia
farvizén evezőket. A ’hálistennek, hogy nem az én gyerekemmel történt’ érzését
álságos segítőkészséggel leplező szomszédságot, a felelősséget hárító iskolát,
a felületességet profin űző helyi médiát. Pszichológusok, tanárok, újságírók
próbálják magyarázni, miért választotta a korai halált öt gyönyörű fiatal lány.
Korszellem? Predesztináció? A legkisebb – az első – öngyilkosságának utánzása?
A zárdai szellemet propagáló anya nevelési kudarca? Netán valamiféle általános
hanyatlás – a környéké, az iparé, „az amerikai álomé”, a világé – előjele?
Az eseményekre évtizedek múltán visszaemlékező
„szomszéd fiúk” számára ez már jószerivel mindegy. Ők már nem akarnak mást,
mint felidézni, amit fel lehet – már rég tudják, hogy úgysincs olyan
magyarázat, ami befoltozhatná a Lisbon lányok halálával rajtuk esett sebet. Nagyon
kamaszkönyv ez – elbeszélőink megrekedtek abban a borzalmas-gyönyörűséges
kamaszévben, amikor végigasszisztálták a Lisbon lányok haláltáncát. Ez a
kamaszos rácsodálkozás süt a szövegből, egyszerre érzéki, zsigeri, elfojtott
vágyaktól terhes levegőjű és naivan ábrándos, mintha egy megfakult csipkebaldachinon
keresztül lesnénk be a lányszobába. Ahogy az öt lány is örök kettősséget hordoz,
életében és halálában is: egyszerre mocskos fiúvágyak démonizált tárgyai és
piedesztálra emelt istennők – ismeretlenek, titokzatosak, ijesztőek. Öt lány
egy gyakorlatilag bezárt házban – senkivel nem érintkeznek a legszükségesebb
iskolai kapcsolatokon kívül, nem szórakoznak, nem járnak el otthonról, nem
csábítanak és nem csábíttatnak. Csak egymásban és egymásnak léteznek – nem véletlen,
hogy sokan meg sem tudják különböztetni őket. Nincs személyiségük, mert senkihez
nem kerülnek olyan közel, hogy le tudja választani „azt az egyet” a „Lisbon lányokról”
– egészen addig, amíg aztán az egyetlen, aki nem szüzen hal meg, Lux nagyon is
közel kerül nagyon is sok férfihoz. Akik aztán életük végéig úgy emlékeznek, hogy
szeretkeztek „a Lisbon lányokkal”. Ahogy egy ponton elhangzik: nem öt külön
entitásként éltek a kortársak szemében, hanem egy ötfejű, tízkarú mitologikus
szörnyként…
Érdekesen rímel erre a végig többes szám
első személyben megszólaló elbeszélői hang. Ahogy a Lisbon lányok nem léteztek
egymástól függetlenül, úgy az emlékük sem létezik az egykori kortársak
emlékezetétől függetlenül. Mary, Cecilia, Therese, Bonnie és Lux a kollektív
kisvárosi emlékezet részei – minden kamaszfiú férfivá érésének meghatározói, a „mi”
Lisbon lányaink, akiknek emléke még évtizedekkel és jó néhány vargabetűvel
később is összeköt. Közös a rejtély, közös a nem szűnő vágy, közös a bűnbánat.
Hisz „mi” sem tettünk semmit, hogy másképp történjen. Mintha mindenki,
kamasztól az aggastyánig, alkoholista szomszédtól papig egy irányba terelte
volna a végzet kerekét: a gondosan lefojtott bájtól elkábítva senki sem vette
észre, valójában milyen keserűség fodrozódik a Lisbon ház mélyén.
Persze mindig így van – a környezet sosem
veszi észre, mekkora keserűség gyűlik az emberben, legyen az felnőtt, gyermek, vagy
öt fiatal lány. Amíg meg nem történik a tragédia. De valahogy ebben a regényben
nem is ez a lényeg. Hanem hogy elmúlt. Vége van. Hiába is „oldanák meg” a Lisbon
lányok rejtélyét, hiába gyűjtik mániásan a tárgyi emlékeket és a vallomásokat a
túlélők, hiába írják le, az az év, melyet két öngyilkosságokkal tarkított nyár keretez,
sosem hozható vissza. Sok tekintetben A világítótorony Ramsay gyerekeit juttatják eszembe ezek a fiúk: ők sem
képesek tudomásul venni, hogy az elmaradt látogatás a világítótoronyhoz nem
pótolható évekkel később – hogy ami
elmúlt, nem hozható vissza soha. Eugenides a legnagyobbakhoz méltó
érzékenységgel ír arról a délibábos szépségű kamaszálomról, hogy a miénk lehet
a csoda – és annak darabokra
hullásáról is. Sokáig, nagyon sokáig velem lesznek még a mondatai…
Kiadó: Tericum
Fordító: Barta Judit
Pont úgy vagyok ezzel a könyvvel, ahogy kezdted a bejegyzésed. Kerülgetem, de még nem mertem. Viszont annyira szépen írtál róla, hogy minden kétségem elszállt, nekem ezt most már biztosan el kell olvasnom. Köszönöm a megerősítést!
VálaszTörlésÉn köszönöm :) remélem tetszeni fog neked is!
TörlésRégen olvastam, de mostanában többször szembejött velem, és olyan nosztalgiám támadt iránta...
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett.:)
Nem is emlékeztem rá, hogy olvastad. Írtál is róla? Szerintem ez amúgy újraolvasós. Tipikusan az a könyv, ami minden életkorban mást ad - pár év múlva tuti újra előveszem. A filmet láttad?
TörlésIgen! Olyan jókat írtál, hogy beleborzongtam ennek a könyvnek az emlékébe. Szerintem páratlan.
VálaszTörlésEmlékszem, én anno a te posztod után kezdtem el érdeklődni, előtte totál hidegen hagyott :) Szóval köszi hogy felhívtad rá a figyelmem ;)
Törlés