Kate Morton: Távoli órák

Egy titkait őrző kastély, mely az angol vidék egy eldugott falva mellett áll büszkén, kövei suttogják a távoli órák dalait, ablakai leselkedő szemekként várják a kertjébe tévedő ismerősöket és ismeretleneket, mélyén három pártában maradt idős nővérrel, akik zsarnok apjuk által rájuk évtizedekkel korábban kiszabott végzetük szerint élnek napról napra, csak egymás társaságát élvezve, mint három idős pók egy gigantikus hálóba gabalyodva. Mígnem egy elveszett levél, mely ötven év után váratlanul felbukkan egy postás elfeledett zsákjából, felbolygatja nem csak a címzett látszólag nyugodalmas kis életét, de a kastély és a benne élők gondosan körülbástyázott mindennapjait is.

Edie Burchill álmában sem gondolta volna, hogy valaha köze lesz Milderhurst kastélyához – a kastélyhoz, melynek egykori ura, Raymond Blythe gyermekkori kedvenc könyvének, Az Iszapember igaz történetének szerzője. A kastélyhoz, mely a háború alatt otthont adott Londonból kitelepített édesanyjának – a kastélyhoz, mely így vagy úgy, de felelős a családjában jelen lévő évtizedes szakadékokért. Ám amikor az anyához, a lányával amúgy meglehetősen fagyos viszonyt ápoló Meredith-hez megérkezik az ötven éve útjára indított levél, a kíváncsi, könyvkiadásban dolgozó, egészséges nyomozói vénával rendelkező fiatal nő nem állja meg, hogy – ha már úgyis eltévedt a vidéki utakon, és épp oda vetette a sorsa – ne nézze meg magának a rejtélyes birtokot. Ami aztán annak rendje és módja szerint őt is magába szippantja.

Nem is csoda – a Milderhurst kastély és a három Blythe nővér története ugyan kit ne érintene meg? Egy poros, romos, ódon kastély, mely immáron csak árnyéka régi dicsőségének, melynek falai közt szellemek tanyáznak, kövei sóhajtoznak és alig várják, hogy kiadhassák titkaikat – és benne a három, évtizedek óta saját levében forrdogáló hölgy, a Blythe-nővérek. A faluban legendák, az irodalmárok szemében kutatnivaló csodabogarak, Edie szemében kulcsai anyja múltja egy darabjának, mely egész életében rejtve volt előtte. Ám annyiban is maradhatna az egész, ha egy kiadó nem tervezné újra kiadni Raymond Blythe legendás művét, és nem épp Edie-t kérné fel, hogy kutasson az Iszapember keletkezése után – hogy fejtse meg végre az évtizedes titkokat.

Így aztán Edie Milderhurst-ben találja magát, ahol olyasmire bukkan, ami legvadabb elképzeléseit is felülmúlja, és messzebb, sokkal messzebb vezet a regény keletkezésénél. Sok-sok éve eltitkolt szerelmek, halálesetek, gyilkosságok és árulások, kegyetlenségek kerülnek felszínre, hogy aztán Milderhurst falai megkönnyebbülten sóhajthassanak fel: lerakták terhüket. S közben Edie és anyja is közelebb kerül egymáshoz, felfejtik a családi ellentétek szálait, új, közös célokra lelnek, távol a múlt árnyaitól. Mások meg épp ellenkezőleg – végre megkapják az áhított nyugalmat, a „végső dátumot”.

Az a helyzet, hogy Kate Morton legújabb regényének legnagyobb ellensége épp Kate Morton előző két regénye, a Felszáll a köd és Az elfeledett kert. Ha nem olvastam volna őket, tán sokkal jobban hagyom magam megérinteni a Távoli órák által – így viszont e vaskos regény lapjait forgatva egyre csak az járt a fejemben: szép, szép, de én ezt már olvastam valahol. Kétszer is. Morton jól ír, félreértés ne essék – profin bonyolítja a cselekményt, ügyesen szövi a szálakat, ugrál az idősíkok között, váltogatja az elbeszélőt, remekül ágyazza a történetbe az irodalmi rejtélyt; de sajnos ismétli önmagát. Egy valaha volt dicsőségébe belekövült nagybirtok, szellemjárta kastély, idős arisztokraták, akik súlyos titkokat hurcolnak, tragikus szerelmek, csalódások, vágyak és derékba tört álmok, és egy modern, mai fiatal nő, akit rabul ejt a múlt és addig kutat, míg fel nem tépi a régmúlt sebeit, hogy aztán afféle igazságszolgáltató jótündérként beforrassza azokat – ugye hogy ismerős? Persze lehet variálni ezen összetevőket a végtelenségig, és szerencsére az írónő fantáziája elég termékeny ahhoz, hogy újabb és újabb rejtélyeket tálaljon fel nekünk, de a hangulatok, az ízek, a színek, a szereplők valahogy nem változnak. Mintha minden elhagyatott, elfeledett, ódon kastély épp ugyanazokkal a sötét titkokkal lenne terhes.

Mindazonáltal a Távoli órák egyáltalán nem kellemetlen olvasmány – aki szereti ezt a poros, ódivatú, szellemjárta hangulatot, rajong a gótikus nyomozásokért és bizsereg az ujja, ahányszor az irodalmi rejtély legkisebb jelére is felfigyel, valószínűleg élvezni fogja. Sőt, az is lehet, hogy beleszeret Milderhurst kastélyába (mely kastély azzal együtt, hogy igencsak borzongató, és nem szeretnék eltévedni benne lámpás nélkül, valójában a leginkább magával ragadó „szereplő”). Ugyanakkor aki olvasta Morton előző két regényét, jobban jár, ha sok újdonságot nem vár tőle.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Borbás Mária