Kick-Ass

Mit gondoljak a „hősről”, akit mintha a Viasat-os Lehetetlen küldetés résztvevői közül  szabadult volna ki, a valóság kíméletlen „mezejére”? Akinek semmilyen különös képessége nincs az élénk fantáziáján kívül? Hiszen a geek-lét alfája és omegája ez az élénk fantázia, amit a rajongásba menekülő a rajongott történetekbe való maga-helyezésére használ. Na meg persze arra, hogy a valóság megaláztatásaihoz utólagos elégtételeket képzelegjen. Aranyköpéseket, vagy pusztán a folyvást visszanyelt mondatokat: a megszokott „mi a f*szt bámulsz” jellegű kérdésekre adott ösztönös választ; meg visszaütéseket és –rúgásokat, amik ugyan el nem csattannak soha. A rajongóból legfeljebb „alkotó” lesz, újabb hősök, újabb elégtétel-világok kiötlője-megrajzolója. Mit gondoljak a hősről, aki felteszi a kérdést: miért nem lesznek a rajongókból cselekvők, a fából miért nem lesz vaskarika? (SPOILER!)

Dave Lizewski vágybeteljesít: szuperhős lesz, habár se képessége, se képzettsége, se pénze „drága nemlétező bizbaszokra”; szuperhős lesz, akkor is, ha az első „éles bevetésén” hasba szúrják és kórházba kerül. Amikor egy „akciójáról” készült kisfilmet feltesznek a Youtube-ra, ismertséget szerez, több ezer barátot a My-space oldalán, no meg egy félreértés folytán egy engesztelhetetlen ellenséget is, Frank D’Amico, a maffiafőnök személyében. Még jó, hogy akadnak rajta kívül is maszkos igazságosztók, máskülönben nem élné túl a maga-választotta kalandot.

Látni, a filmkészítők remekül alkalmazzák az internet különböző „közösségi vetületeit”, hogy a meglepő felütés után azért fokozatosan elklisésedő szuperhősmesét maivá frissítsék. Meg persze a fanyar, önironikus humort, ami az ütős nyitánytól a történetszálak felvezetésén át sokáig a film egyik „motorja”. A narrációban, ami azért ritkán sikerül ennyire jól ilyen fiatal hanggal, csaknem a film végéig kitart a humor-faktor. Valahol ez a jellegében illúziótlan, önreflexív hang hiányzott például Raimi Pókemberéből…

Olvastam, nem egy elemző bejegyzésben a sajátos kettősséget, ami a film „környezeti világát” jellemzi. Egyfelől ott van a bűn-vonal, ami a piti utcai erőszaktól a csúcsdílerig a maga parodisztikus elemeivel együtt is inkább mintha a Nagymenők realista ízű filmes bűn-közegét képviselné a filmen belül. Másfelől a szuperhős-vonal, rajzolt bosszúalapú eredetmítosszal, Big Daddy és Hit Girl párosa: a megfelelően zakkant-pszichopata apu-kiképző, és kicsi lánya, akinek alig is van lehetetlen (küldetés). A szuperhősfilm minden kliséje a figurájukban lakik - de azért enyhén elrajzoltan, leheletnyire karikatúra-jelleggel megfogva a mítoszt. Így teremtődik a másik, a szuperhős-filmi véglet. A két polus között vándorol Kick-Ass, jut el a kőrealista hasbaszúrástól az öt perces „elméleti képzés” utáni szabadonrepülésig, a geektől a szuperhősig, öniróniától a pátoszig, gyakorlatilag a valóságból a mesébe. A csaj megszerzése csak az ezen az úton megtett egyik lépés – épp annyira kamaszálom, amennyire valószínűtlen addig is az egész „kapcsolat”, tökmindegy, hogy beteljesül-e vagy sem: itt már mindenképp a filmi mesevilágba kocog velünk a búvárruhás képzelet. És bizony a gengszerapuka is felszámolja a realizmust, amikor maskarába bújtatja – szintén geek – fiacskáját. Red Mist megjelenésével a „filmes-realista” íz végképp kialszik a dealer-vonalból is.

Mert ettől a stílustól kliséig húzott filmívtől lesz mégis működő játéktér és nem zavaros műfaji katyvasz a filmidőbe gyömöszölt mese; a két véglet áttűnik egymásba. Matthew Vaughn ha nem is mester, de vérprofi, remekül adagolja a kétféle világot. Az ominózus elhíresülésig Dave kalandjai azon a kíméletlenebb filmi szinten történnek, ahol a „jelmezbe bújás” valóban maximum röhögésre ingerli a bűnt – s addig a szuperhősi vonalból a lányát felkészítés örvén lelövöldöző apucit, meg az őt cuki születésnapi ajándékötletekkel szívató lánykáját látjuk csak. Kick-Ass búvárrucis figurája öngyilkos, parodisztikus küldetésén, a „váltóponton”, Rasul lakásában aztán megjelenik Hit Girl, és mindenkit lezúz. „…ők az igaziak” – gondolja Dave, és a filmnyelv-váltás okán voltaképp igaza van. Fűszerez még a gengszerflim-zsáner (mondhatnánk: egy-egy szelet a Tortából) jeleneteket ezután, például a „nyilvános kivégzés” szcénájában, de innen már a mese-logika diktál. A szuperhős-mese logikája, ahol számolatlanul hullik az ellen, a hőst nem találják el, vagy ha mégis, hát felfogja a páncél, a kevlár-ruci. Ha az egyik hős mégis meghal, hát elmondhatja az utolsó, (esetünkben nem is annyira) pátoszteli búcsúmondatait. Még jó, hogy a finálé nagy párharca nem „rugaszkodott el” még jobban az alapvető zsánerlogikától. A film nem válik teljesen önmaga paródiájává:  Hit Girl a maga 11 évével és kilójával puszta kézzel mégse gyakja le a főgonoszt.

Hírelik, hogy készül a folytatás – nos, nagy kérdés, hova lehet továbbsétálni a meséből, hiszen a mozi a hősklisék mezején ért véget, szervesen innét folytatható. Megmarad-e a két egymást kizáró filmes attitűd közti bátor játék, hogyan tör be az álomvilágba a „gengszterrealitás”? Ha a szokásos ellenfél-mítosz megvalósítva-kifacsarásával a főgonosz örökségét tényleg Red Mist „viszi tovább”, akkor nehezen, hiszen a figurája erre a szerepre messze nem eléggé karizmatikus, és pillanatnyi köze sincs a bűnfilmi „valósághoz”.

A színészválogatás egyébként kifogástalan: jó volt látni a Guy Ritchie-s menazsériát megint. Vaughn úgy látszik szívesen ad akár pármondatos szerepeket a régi haveroknak. Mark Strong ideális főgonosz (megjegyzem, lehetne végre mást is osztani neki, kár lenne beskatulyázni, annál ő sokkal jobb), Aaron Johnson fiatalsága ellenére rendelkezik a kvalitásokkal, amivel pl. Shila LeBeuf nem (engem James McAvoyra emlékeztet, alig picit fiatalabb kiadásban), Nicolas Cage vicces és ebben a filmben legalábbis próbál játszani. A show-t mégis egy pöttöm lányka nyúlja le. Chloe Grace Moretz úgy kell, ahogy van! Valahol azt írták, cukisággal ellensúlyozza a játékképtelenséget – nos, pont az a meglepő, hogy fiatalsága ellenére korrekt színészi eszközkészlettel bír. Remélem, nem kutyulódik el, mint annyi tehetséges gyerekszínész – most öntik rá a szerepeket, ha jól válogat (-nak helyette), nem akármilyen út várja ezen a pályán. Kicsit szerelmes is lettem bele… (bocs, Timi:)

Mit gondoljak a hősről? Nekem bejött! Emlegettem a Pókembert, meg a narrációt… nos, Kick-Ass „megszuperhősösödésének” dráma-pontján a Pókember egyik embléma-mondatát forgatják ki a filmkészítők: „Ha nincs erő, nincs felelősség sem… de ez nem igaz.” Nem vártam sok „erőt” ettől a mozitól, sokkal többet kaptam – s remélem, a felelősség kérdése fel sem merül majd. Azért az nem lenne jó, ha a geekek tömegei vágnának neki jelmezben az „igazságcsinálásnak” – hiszen ez mégiscsak egy „képtelen képregényfilm”.