Contact - Madách Színház

Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára színházban, nagyon régen. Még egyetemista koromban sokat jártam, aztán szép lassan kikopott az életemből a színházasdi. Most barátnőkkel együtt választottuk a Madách Színház Contact című előadását, amit kecsegtetően valamiféle modern „musical fantáziaként” hirdettek, de azt kell mondjam, keservesen megbántuk. Erre aztán nem érte meg éveket várni.

Azért az valamit elárul egy darabról, ha az amúgy is félházas előadás után csupa-csupa értetlen ember távozik a színházból. Mi hosszan próbáltuk megfejteni, miről is szólhatott ez a valami, amit láttunk, de nem sikerült. Három különálló történet alkotja a darabot, de hogy mi a „contact” a három felvonás között, az számomra nem derült ki.

Az első felvonás Fragonard A hinta című  festményét gondolja tovább, megelevenedik előttünk a festmény három szereplője, a kacéran hintázó hölgy, a heverésző úr és a hintáztató legény, akik aztán mindenféle szerepcserék révén egészen furcsa dolgokra használják azt a bizonyos hintát. Egy erősen tizennyolcas karikás negyedórás szösszenetet láttunk, de értelme, na az egy szál se volt. Viszont elismerésem a két főszereplőnek, fárasztó lehetett ilyen lehetetlen pózokba tekeredni egy hintán…

A második felvonásban egy ötvenes évekbeli étteremben járunk, ahova egy mogorva férj és szabadulni vágyó felesége érkezik vacsorázni. A férj elnyomja feleségét, aki azonban minden alkalommal, mikor férjura távozik a színről, képzeletében átalakul kacér és érzékeny nővé, flörtöl, táncol, asztal alá bújik a pincérekkel. Aztán persze mindig visszajön a férj, és marad az elnyomott asszonyka. Azt kell mondjam, a történet alapja még jó is lehetett volna, de valami olyan hihetetlenül unalmas és semmitmondó volt a megvalósítás, hogy az ásítások és a kínos röhögések váltogatták egymást.

A harmadik történet hosszabb és jobban kidolgozott volt az első kettőnél, egy agyonsztárolt reklámszakember drámáját láttuk, aki miután hozzávágták az ikszedik díját, hazamegy az üres lakásába, a kiüresedett életébe, és megpróbálja megölni magát. De olyan hosszan és kínosan, hogy a végén már azért szurkolunk, sikerüljön már neki. Nem sikerül, ehelyett egy bárban találja magát, ahol rengeteg gyönyörű testű táncos lány és fiú ropja estéről estére, és megjelenik köztük egy sárga ruhás tünemény, aki gyönyörű, remekül táncol, és látszólag csak arra vár, hogy valaki meghódítsa. Miután bánatos reklámszakemberünk a kötélen lógva tér magához, rájön, hogy ami igazán hiányzik az életéből, az egy nő, és egészen más szemmel kezd nézni a felháborodott alsó szomszédra, aki már nem bírja az éjszakai dübörgéseket. Nyilván az emberi kapcsolatokról, azok fontosságáról, sokféleségéről kellett volna szóljon a dolog, de mindezt olyan szájbarágósan és olyan hosszúra nyújtva mondta el hogy megint csak az ásítások és a kínos nevetések jöttek. Ami viszont fergetegesen jó volt az utolsó felvonásban, az a zene és a tánc. Eszméletlen energiával és nagyon profin táncolták végig a felvonást. Ez volt az egyetlen, ami valamennyire kárpótolt az előző másfél óráért.

Az a megdöbbentő, hogy ez egy nagyon híres és agyondíjazott darab volt a Broadway-n, hát nem tudom, vagy a magyar változatot szúrták el nagyon, vagy én nagyon nem vagyok fogékony a modern művészetekre, de ez nem érte meg azt az egy estét, amit rászántunk.