Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Az elmúlt néhány hónapban végigsöpört egy kisebbfajta Ferrante-hullám a könyvesblogokon. Sokan írtak róla sokfélét, de zömében megegyeztek a vélemények abban, hogy nagyon jó könyveket ír. Kíváncsi lettem hát, és most sikerült kivenni a titokzatos olasz írónő két könyvét a könyvtárból. Nem kis várakozással vágtam bele, és picit féltem is tőle. Az általam olvasott vélemények többsége igazi földhözvágós élményről számolt be, a fülszöveg is a „lélek sötét mélységeibe való utazásról” ír, én pedig fokozottan érzékeny vagyok az ilyesmire. A félelem alaptalan volt. Ferrante jól ír, nagyon jól, de földhözvágósnak nem mondanám. Ha a lélek sötét mélységeiről van szó, nekem Virginia Woolf az etalon, őt meg nehéz felülmúlni. Egy könyvnek sikerült az utóbbi időben, A fű dalolnak. Na, Lessing simán elérte, hogy azt érezzem, Mary Turnerrel együtt én is szép lassan megőrülök, de itt azért más a helyzet. Ferrante nekem túl távolságtartó a főszereplőjével, túl „irodalmi” ahhoz, hogy vele őrüljek meg. Ettől még a regény nagyon jó, csak picit többet vártam tőle.

Olga 38 éves, Torinóban él, sikeres férje és két szép gyereke van, főállású anya és feleség, szabadidejében írogat, és éli a látszólag tökéletes életét. Ami egyik percről a másikra hullik szét, amikor férje váratlanul bejelenti, hogy elhagyja. Hogy a bejelentés csak Olga számára váratlan-e, hogy házaséletük csak az ő szemében látszott-e tökéletesnek, azt csak később tudjuk meg, amikor szembesülünk a férj új választottjával. De nem is ez a lényeg. Nem a házasság széteséséről, nem a férj döntéséről szól a könyv, hanem arról, Olga hogy birkózik meg az elhagyott feleség szerepével. Sehogy. Először mániákusan kapaszkodna férjébe, vissza akarja szerezni, ami természetes reakció, majd dühöng, féltékenykedik, bosszút esküszik, próbál megbirkózni a hétköznapokkal, a nyakába szakadó két gyerekkel, próbálja egyedül kézben tartani az életét, végül szétesik. És nem csak képletesen. Valóban szétesik.

Sokan kritizálták, hogy Olga hogy hagyhatja ennyire el magát, hogy képes így elfelejtkezni mindennapi teendőiről, hogy hagyhatja magára gyermekeit (ugyan fizikailag ott van, de képtelen gondoskodni róluk), miért nem szedi össze magát és viselkedik felnőtt módjára. Nos, azt kell mondjam, vannak érzékeny és kevésbé érzékeny alkatok. Lehet labilis idegállapotnak, depresszióra való hajlamnak nevezni, meg még sok mindennek, de csak az tudhatja, aki már átélt ilyet, hogy Ferrante egy idegösszeroppanás tökéletes forgatókönyvét írja le. Mert az ilyen. Ha az ember alól valóban kicsúszik a talaj, akkor nem tudja „összeszedni magát”, „felnőttként viselkedni”, „felelősségteljesen gondolkodni”, mert beteg. Olyan, mint amikor egy törött lábat akarunk használni, de nem megy, mert nem bírja el a súlyt. Ami ott bent az összeszedettséget, az önkontrollt irányítja, az is össze tud úgy törni, hogy nem lehet rá súlyokat helyezni. Begipszelni nem lehet, lehet kezelni gyógyszerekkel, vagy meg lehet várni az abszolút mélypontot, aztán szép lassan kikecmeregni belőle.

Olgával ez történik, és ahogy ez le van írva, stációról stációra, az nagyon hiteles. Nem szerettem ezt a csajt olvasás közben, mert szerintem hosszú évekig áltatta magát a házasságát illetően, de nem utáltam, mert valóban beteg volt. Egyszerűen nagyon sajnáltam. És közben nyilván sajnáltam a gyerekeit, akiknek az élete is veszélyben forgott, mert az anyjuk összeroppant. Talán ez volt az, amit a legtöbb olvasó számon kért, hogy miért nem gondoskodott róluk, én nem tudom, mert nem vagyok anya, hogy mennyire kéne erős kontroll legyen egy anyának a gyerekekről való gondoskodás belénk kódolt parancsa, hogy képes-e a puszta tudat, hogy felelős vagyok valakiért, megóvni valakit az összeroppanástól.

Amikor Olga elér a mélypontra, a nyár legtragikusabb napján minden szó szerint darabokra hullik körülötte. Amikor saját otthona fogságába esik beteg gyerekkel, beteg kutyával, segítség nélkül, és tényleg semmi nem sikerül, akkor az egyetlen kivezető utat ragadja meg, elkezdi működtetni a dolgokat. Mert mindig ez a legegyenesebb út az összeszedettséghez, ha elkezdjük csinálni a dolgokat. Először kitakarítani, aztán kinyitni az ajtót, aztán orvost hívni. Nagyon jó szimbólum a beragadt zár, ami abban a pillanatban nyílik ki, amikor Olga kész segítséget kérni. Amíg csak a saját betegségének falai közt létezik, amíg nem látja a kivezető utat, addig nincs is kivezető út.

Hogy Olga pokoljárása közben mit élnek át a gyerekei, arról fogalmunk sincs, ők, mintha a sokk hirtelen éveket öregítene rajtuk, anyjuk helyett is összeszedetten viselkednek, és csak később, a veszély elmúltával kezdenek vásott kölykök módjára hisztizni, dacreakciókat produkálni. És hogy hol van eközben az apa? Olyan momentuma ez a könyvnek, amit nem tudok, és nem is akarok elfogadni, mert az egy dolog, hogy megromlik egy házasság, alakul egy új szerelem, két ember mindig elválhat, akárhány év után is, de az, hogy egy apa hónapokig a gyerekei felé sem néz, nem keresi őket, nem érhető el, nem segít, számomra elfogadhatatlan. Aztán egyszer csak megjelenik, és részt kér az életükből, akkor, amikor már minden rendben van. Olga betegsége erre nem magyarázat, egyszerűen gerinctelen, sunyi dolog, hogy annyira féltette magát és szeretőjét a féltékeny feleség haragjától, hogy inkább magukra hagyta a gyerekeit.

Oly sok részlet van még, amit kiemelnék a regényből, ízekre szednék, és jól megcsócsálnék, mert szinte minden részlete hiteles, és nagyon jól van megírva, de akkor még oldalakat írnék. Ehelyett mindenkinek azt ajánlom, hogy olvassa el, biztos, hogy szélsőséges érzéseket kelt mindenkiben a történet és Olga karaktere, de az vitathatatlan, hogy a könyv nagyon jó.

Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek: