„Én
viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy
történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi
nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött
volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja
jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán
megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész.”
A Nápolyi regények sikere után a fél (olvasó)
világ lélegzetvisszafojtva várta a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante új
regényét, ami aztán jött, látott, és nagyjából osztatlan sikert aratott, a
Netflix már forgatja a sorozatverziót, Elena, Lila és Nápoly rajongói pedig keblükre
ölelték a felnőttek hazug életébe számos gyerekes vakvágányon át belenövő
Giovannát is. Ezúttal én leszek az ünneprontó. Mert meg kell mondjam, engem ez
a regény nagyrészt teljesen hidegen hagyott. Ami, valljuk be, a legrosszabb, ami
egy könyvvel történhet.
Ferrante persze még mindig tud írni. A felnőttek
hazug élete, akárcsak elődei, olvasmányos, a maga módján szórakoztató,
jól megrajzolt szereplőkkel operál, Nápoly kettőssége ott lüktet a lapokon, az
apja egy kihallgatott félmondata által megsebzett tizenkét éves kislány minden
fájdalma elénk csordul, mégis… Hiányzik belőle az a lüktetés, ami a két, egymás
életét módszeresen pokollá tévő barátnő történetét majd’ kétezer oldalon át
élővé tette. Giovanna kálváriája egyfelől sajnos az első laptól az utolsóig
újrahasznosított ötletek tárházának tűnik, másfelől meg, mintha Elena és Lila
történetének kilúgozott változata lenne. A kettészakadt Nápoly problémái meg
olyan nagyon már eddig sem érdekeltek, elnézést érte minden nápolyitól és
minden, olasz társadalmi mozgásokra szakosodott szociológustól.
De az is lehet, hogy nem Ferrantéval van
baj, meg nem is Nápollyal, egyszerűen baromira nem tudok már azonosulni a
kamaszok problémáival. Itt van ez a kislány, Giovanna (aki kislány, bármennyire
szeretné azt hinni magáról, hogy nem), akinek egész élete romba dől azon a
napon, amikor imádott apja azt találja mondani, hogy legalább olyan ronda, mint
a gyűlölt nagynéni, Vittoria. És ebben a mondatban ott feszül a mindenség: mert
Vittoria nem csak ronda (bár Giovanna
sose láthatott róla még egy képet se), ő minden, amit a Nápoly szegénytelepéről
önmagát kiszakító, a szofisztikált tanárember pózába belemerevedett apa meg akart tagadni: közönséges, ócska,
basáskodó, mások életét megnyomorító, gonosz nőszemély. Azzal, hogy azonosítja
mindazzal, amit maga mögött akart hagyni, az apa élethosszig tartó megfelelési
kényszerre, komplexusokra kárhoztatja a kislányt. Még jó, hogy Giovanna makacs.
Nem nyugszik, amíg meg nem ismeri az ördögi Vittoriát. És amikor megismeri,
feltárul előtte egy másik Nápoly, egy másik család, egy másik élet.
Ezzel párhuzamosan az apa nimbusza is darabokra
törik, amikor kiderül, a magára erőltetett tökéletesség álarca alatt mennyi
hazugság lappang; gyermekkori barátságok roppannak meg a felnőttek
hazugságainak következtében; családi titkok kerülnek újra meg újra más
fénytörésbe és a kiskamasz felfedezi a szerelem és a szexualitás rejtelmeit. A
képmutató sznobizmusból az obszcén telepre csöppenő, Giovannából Giannivá avanzsáló
lány kamaszkori szárnypróbálgatásai, melyeket óhatatlanul beárnyékol az apa
családját (s eddigi kis magánvilágát) darabokra zúzó csalfasága, szépen megágyaznak
a felismerésnek: a felnőttek mind hazugok, s hazugságaik oka legtöbbször a szex,
így hát, ha felnőtt akar lenni (ha felnőttet akar játszani) akkor Gianninak is
hazudnia kell a szexről. Zavaros, mint egy átlag kiskamasz fantáziái. Pedig
egyébként lehetne ez jó, a traumatizált kislány önmagára ébredése, gyerekes
próbálkozásai, alámerülése egy másik lehetséges identitásba annyi lehetőséget
rejt magában – de valahogy nem áll össze. Időnként felbukkan egy-egy aranyat
érő gondolat, de az összekép belesüpped a mocsokba, ahol minden csak a
baszásról és egymás átbaszásáról szól (igen, direkt fogalmazok ilyen
Vittoriásan). Még a Giovanna útkeresése során oly sok kézen felbukkanó családi
ékszer számos elmesélt története is ezt támasztja alá: az oly kifinomult
karkötőre nézve egy idő után senki nem tud másra gondolni (ahogy az olvasó sem)
minthogy ki kit vert át, lopott meg, árult el azért, hogy aztán odaadhassa
valakinek, akit épp meg akart fektetni. S ahogy a családi örökség számos
kerülővel eltalál Giovannához, akinek nagynénje eredetileg szánta (noha nem is
az övé volt, ő is csak úgy kapta valakitől, aki valaki mástól lopta, aki…), úgy
találnak ismétlődésre családi minták, megcsalások, árulások.
Giovanna felnőtté érése kegyetlen és ezer
oldalról terhelt, mégsem tudja feledtetni, hogy az amúgy eszes fiatal lány a
körülötte lévő összes felnőtt rossz döntéseit majmolva készakarva rohan a vesztébe:
ha rendelkeznék is néhány jó tulajdonsággal,
gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel gyűlölöm a jó házból
való úrilány patetikus billogát. Lila és Lenu négy vaskos regényen át
próbálták maguk mögött hagyni a telep mocskát és újrafogalmazni önmagukat.
Gianni most önként ereszkedik vissza a telep nyomorába. És ezt nem tudom megbocsátani
Ferranténak, hogy a kamaszos útkeresés leple alatt romantizálja azt, amit oly
nagy munkával rombolt le – saját korábbi munkáit hiteltelenítve el ezzel. Lila
és Lenu ennél többet érdemeltek volna.
Kiadó: Park
Fordító: Király Kinga Júlia
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése