Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.
Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen
megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt.
Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak
hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik,
miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra
olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És
elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont
így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.
Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.
Sandman (folyam és leágazások)
Először a Carthaphilus kiadó félbetört sorozatának köteteihez írt ismertetők jönnek itt. Szerettem azt a vállalást. A papírkötés a forgatástól mára igen csak megöregedett, ritkán nyúlok hozzájuk - ereklyeként őrzöm ezeket. A bejegyzésekben olyan dolgokról is véleményt formálok, amihez végképp nem értek, rajzolókról és hozzáállásukról hadoválok például; mentségemre legyen, utánaolvastam, de amit az informálódásból leszűrtem, végletesen szubjektív szűrőkön át került az írásokba.
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök: Amikor először láttam a Sandman pár kötetét, angolul (nem értve, csak nézve) lenyűgözőnek találtam. Nagy várakozással (talán túl naggyal is) vettem végre a kezembe a magyar kiadást. Azt nem állítom, hogy csalódtam, de a felfokozott várakozást nem tudta kielégíteni a Prelűdök & Noktürnök. Tipikus első kötet ez, hangkeresés-találás, csapongva, irányt keresve tapogatódzik a történet, a képbe kerülése; nem látszik mögötte az előzetesen áttöprengett hónapok kiérlelt koncepciója, az egységes látomás... Nem tudom, mennyiben követelt alapjában más alkotói módszert a tény, hogy ez volt az első havi rendszerességgel megjelenő graphic novel – mindenesetre Gaiman szinte csak ajtót nyit a maga teremtette világra, a körülnézésének, rácsodálkozásának stációi az egyes füzetek. Ahogy az utószóban írja is: …a történetekkel az volt az egyik határozott célkitűzésem, hogy lehetőség szerint kipróbáljam az összes szóba jöhető műfajt…
Sandman, az álmok fejedelme - A babaház: Neil Gaiman A babaház gyűjteményével tette nagykorúvá a Sandmant, a csapongás-iránykeresés „kamaszkora”, a Prelűdök és Noktürnök útkeresése után – mondanám, holott inkább arról van szó, hogy a sok elejtett, apró momentumból, mellékszálból a gyűjtemény második kötetének végére áll össze először a koncepció látványa, lesz megsejthető, mennyire tág horizontú, sokszövevényű mesébe is csöppent az olvasó. A babaház nyolc történetéből hét sokkal nyilvánvalóbban függ össze, mint az első gyűjtemény történetei, holott komótos következetességgel ugyanúgy, lépésről lépésre építi fel a cselekményt az író, mint a Prelűdök és Noktürnök esetében: amíg ott az eszközeit keríti meg, szerzi vissza az Álomúr, itt és most elkóborolt szolgái után kajtat.
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország: A nagy összefüggések feltárása utáni intermezzók, lélegzetvételek, beiktatott betétmesék, elkalandozások végigkísérik a Sandman-t – ráadásul nem minden funkció nélkül: a következő, füzeteken áthúzódó, gazdag cselekményű füzéreknek minden alkalommal e kitérők alkalmával ágyaz meg az író. Ahogyan Neil Gaiman fogalmaz a gyűjtemény harmadik kötetébe szerkesztett képregény szkriptben: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. A Sandman, az álmok fejedelme - Álomország kötetbe végül négy ilyen novellisztikus történet került...
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka: Az Álomország epizodikus közjátékaihoz képest a Párák évszaka sűrű és vastag történetanyaga olyan, mint a könnyű, néhány zöldség- és tésztadarabbal pettyezett leves után a káposztával és zsírba forgatott krumplival tálalt disznótoros; kulturális utalások fűszerével gazdagon töltött fő fogás. A Sandman - az álmok fejedelme történetfolyamából persze hogy ezek a szorosan összefüggő, több füzeten át ívelő, barokkos ornamentikájú mesék a kedvenceim. Akár a Babaház esetében, a sorozat 4. kötetében is a mese folyamán folyamatosan táguló (mesei) terek béklyóiba kötözi hőseit az író – s ha e tereket ez alkalommal nemcsak képletesen értékelhetjük pokolnak, az nem véletlen. Az Álomúr pokolra száll, hogy kiszabadítsa az (általa) oda száműzött egykori kedvest. Sokrétű szerzői poén ez Gaimantól, hiszen alig néhány történettel ezelőtt tette meg Oneirosz-Álomurat az egykor legendás, kedveséért pokolra szálló Orpheusz atyjának, s most a Homokember oda tart, s ugyanabból a célból, ahova egykor a fia – lássuk, mennyire rímel egymásra a két történet, avagy mennyire lesz az utóbbiból pokoltúra-paródia...
Látszik szerintem, mennyire szerettem, eléggé meg is viselt, hogy a gazdasági törvényszerűségek fagy-légköre megölte ezt a korán virágot bontó, tavaszi kísérletet. Úgyhogy amikor a FUMAX nekiugrott újra, szó szerint ugrándoztam örömömben. Az anyanyelvemen kívül nem ismerek mást - ez egy pokoli hiány, de oka van, amit itt nem részleteznék. Annyi mindenről kell itt beszélni úgyis...
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet): Legszívesebben azonnal olvasnám tovább! Még megtehetném; ugyan csak magyarul értem a teljesét, de itthon van az egykori kiadás negyedik kötete. Mégis, kivárom, amíg hasonlóan vaskos, de ennyire jó érzéssel kézbe vehető formátumban, ilyen minőségben elém kerül a többi. Álomúr kalandjai Neil Gaiman által - és a rajzolók sora által, akik beszőtték nem egy nemzedék álmait a képeikkel. Igen hosszan és részletesen írtam az egykori megjelenésekről, a Prelűdök és Noktürnökről, ahol a történet megalapozódik, a Babaház összefüggő történetfolyamáról, ahol először szökken szárba, egyfajta erős (bár nem előkép nélküli) ornamentális innovációba, és az Álomországról, ahol elhinti a további történetek gyümölcsöt termő, olykor mérges magvait. Növényi analógiákat használok, nem véletlenül. Valójában ez a történet tényleg kihajt, a kultúránk elveszettnek hitt magvaiból, ágas-bogas növekedése közben olykor lehetetlen mesetávolságokat áthidalva. Ez egy mítosz. Mű-mítosz, hiszen ismerjük a kitalálóját, és képbe kerülésével lett kánonja is, úgymond: egyetlen mód, ahogy mesélhető - de a belső szerkezetében hordozza a jegyeket, a szájhagyomány történeteinek mese-jegyeit; és nem igaz szeretne lenni, hanem valódi. Egy valóság, a miénk mellett, amit olykor beutazhatunk, akár az álmokat.
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet): Nem először fogott el az érzés, hogy Gaiman tényleg bír egy látomással, egy összképpel a Végtelenek sajátságos világában (túl azon a látványon, amit immár füzetek tucatjaiban elénk tárt róluk) amiből tényleg történet, felkavaró tartalom lesz (miközben legalább ennyiszer hiszem úgy, csak táncol a maga feszítette történet következményekből szőtt pókhálószálain). Úgy csuktam be a gyűjtemény második kötetét, hogy immár fenn az összes szín a palettán, megmozdult az összes szereplő, akinek része lehet Álomúr drámájában (ami nyilván nincs így...). Mintha az eddigiek csak előkészítenék azt, amit valójában el akar mesélni nekünk. Nem tudom ennél pontosabban mondani, de úgy érzem, még hátra van az igazi dráma - elvégre a meséink java ebben a szerkezetben lakik. Ahol alapvető konfliktus van a szereplők közt, kellően érdekes, jellegében feloldhatatlan ellentét, ami nem tűr kompromisszumot, megegyezést; a megoldása Shakespeare-i, tehát véres és tragikus. Tehát mindez így együtt, a Prelűdök és noktürnök, a Babaház, az Álomország; a Párák évszaka már ebben a kötetben, a három hónap-történet, a Messzi tükrök, az Egy/mást játszva fejezetei és a Találkozások meséi (az összes Fabulák és reflexiók amúgy), szóval hogy mindez így együtt a puszta előkészítő szakasz, a felvezetés - mondjuk annak amúgy kiváló, és egyáltalán nem tűnik bőbeszédűnek.
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet): Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen...
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet): Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet): ...Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.
Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme gyűjtemény: További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait...
A leágazások jönnek, a hozzáfűzések, némi hiányérzettel - nincs meg minden. Talán beszerezzük, talán nem; innentől kezdve nem az alkotót, hanem a rajta mesze túl mutató alkotást megtisztelve. Itt mutatom meg a számomra talán legfontosabb füzetet és az olvasástörténetét egy másik blogról, illetve az adaptációról is, amit láttunk, ebben a csokorban mesélek.
Death-Halál: Teljes gyűjtemény: ...Szóval amikor átvettük az 'előrendelt Halált' a könyvhéten, komolyan megkísértett, hogy ott, helyben nekiüljek. S lám, hetekig melengettem aztán az élményt, várva, hogy magától szóba kerüljön, magától nyerjen formát. Szerettem volna, hogy ez a bejegyzés megírja saját magát, mert szerelmes vagyok abba, ahogy ez a pasas mesél! (És szerintem nyilvános szerelmi vallomást írni nemcsak nehéz, de ciki is...) Szeretem, ahogy játszótársakat keres a meséléshez, ahogy sarkallja őket, alkalomadtán tovább annál, ameddig maguktól eljutottak volna - vagy ahogy alkalomadtán a maga látomását engedi teljesen másként alakítani, ha ráérez: a rajzoló, a kihúzó, a beíró, a címlapot alkotó művész ihletett víziója teljesebb. Élvezettel lestem, hányféle arcot kap a Végtelen, "aki a Naptalan Földre, a Domb alá kíséri az élőt...". Ez végülis egy teljesen indokolt játék - Halálnak (mellesleg az Álomúrnak is) annyi arca van, ahány halandó: mindenki másmilyennek látja.
A mágia könyvei: ...Amúgy a borítóról a plágiumvád ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában, a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig szervesen épülnek bele, A mágia könyvei gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve: patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak tekinthető bázisa...
Jill Thompson: halál - A Halál kapujában (manga): Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban...
Joe Hill - Gabriel Rodríguez: Locke & Key - Kulcs a zárját - Az Aranykor (képregény): Meg kell mondjam, elsőre eléggé megütött e crossover híre. Nagyon szívesen adtam magam anno a Locke & Key képregénynek, mert jóval többet kaptam tőle, mint amit vártam. Hamar megszerettem - és nagyra becsülöm Joe Hillt és Gabriel Rodriguezt érte, hogy a végére se szerettem ki belőle. Tényleg a megtalált empátia és valami eszelős kegyetlenség ölelkezik ebben a mesében, biztos kézzel rajzba téve. A bőrünkön kívül lakó gonoszság, amit kihasználnánk: a fém, amiből kulcsokat önthet a szelíd kíváncsiságtól a mohóságon át a hatalomvágyig az emberi gyarlóság; hogy ez által hogyan engedjük be magunkba, hogyan lesz (túlságosan is) emberivé ez a kint lakó, idegen gonosz. A megszállottság sokféleségének szépséges, de kíméletlen meséje az a képregény. De hogy a Sandman világába hatoljon? Abba a hallatlanul komplex csodába, a kultúránk álomvilágába, amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra (úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik)? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne szűkítsen a mítosza mezején azért, hogy belelépve ne lötyögjön benne, mint gyerekláb az apja gumicsizmájában.
Mike Carey: Lucifer (Első kötet): Neil Gaiman írja az előszavában: "Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a fejemben..." Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt. Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet, megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson, aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis így fogalmazott: Lucifernek muszáj volt saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek lehetőségeket rejtő karakter...
Hogyan olvastam Sandman-képregényt (Delírium): Ez a bejegyzés egy másik blogomon szerepel, de értelemszerűen van itt helye. Nem tudom, összesen hányan lehetünk a világban, akinek a személyes mitológiáját átszőtte Neil Gaiman és alkotótársai agylövése. Nekem beleépült a felismerőkémbe - azaz a világ szövetének gyűrődéseit (ha mitologémák szintjén akarom nézni) nagyon sokszor ennek a frissen született mítosznak az ábécéjével fogalmazom. Egy párlat ábécéjével - hiszen a Sandman egy multikulturális képződmény, a világ mítoszkincsének rengeteg elemét használja a maga módján, önkényesen, de az összegét tekintve mégis mindvégig tisztelve a mítosz adta kereteket. Nem mítosz-ökumené - az a természeténél fogva moslék lesz, mert egyeztethetetlen elemek tucatjai inognak benne az érzés szintjén, zavaros marad, akár a cefre. Valamilyen alkotói látomás le kell párolja. Hogy magadévá tehesd, ahogy a pálinka ízét. Megrészegülhess tőle. A józan értelem szemével nézve mese alkoholos habbal - de a józan értelem, minden tiszteletünk mellett, most alszik, és a felébredt szörnyek ellen amúgy sem bevethető. Csak azt mantrázná, hogy nincsenek szörnyek - holott a zsigereidben érzed, mennyire vannak.
Sandman, az álmok fejedelme (sorozat 1. évad): Mindig vaskos szorongással elegy kíváncsiság környékez, amikor leülök egy ilyen adaptáció elé – amikor valami szívemnek igazán kedves, mondjuk így: saját mitológiámmá tett produktumot visznek át egy ízeiben más követelményrendszert magáénak valló formátumba. Azt gondolnád, talán itt a legkisebb a távolság, a képregény és televíziós sorozat között; hiszen ott a rajzolt storyboard, csak követni kell. Szolgaian, vagy kreatív döntésekkel formálva rajta – sokkal kevésbé kockázatos, mint például az írott szó, ahol mindenki saját maga rajzol a képzelettel; s ahol a mozgókép majd ezt a saját, képzelt mozit kapja mércéül. Ez tény, mégis, pont ez a nehézsége: meggyűlhet a bajod a szereposztással, a képi világ átmozgatásával – hogy a mese a másféle dinamikában is megtartsa a maga eredetileg varázslatot gerjesztő (mágikus) fűszereit...
A sorozat eddig elkapott labda volt, és a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreamba. Ezért fáj a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kap csak másodikra ez a minimum négy, inkább öt évados, irdatlan réteggazdag történet. Ezt így csak elbaszni lehet, ha egy évadba akarják szűkíteni az egészet - ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a valóságíze is elpusztul. Arról álmodozom, hogy csinálnak egy rendes második évadot, csak és kizárólag a második könyvből. És így fejezik be: "folytatjuk, ha megbocsájtottunk".
Nem isteneknek való vidék
Ez a regény, az Amerikai istenek valójában átszövi az életművet. Sokaknak ez a könyv tette fel a fontos kortársak palettájára Neil Gaimant - nekem is az első ugródeszkám volt tőle az ismerős ismeretlenbe, hiszen előbb olvastam, mint a képregényfolyamot. Amivel játszik, azzal például Douglas Adams is elszórakozott a maga módján a Lélek hosszú teadélutánja lapjain, az attitűd nem kizárólag az övé, teljesen más kifutással és keretben Roger Zelazny, Dan Simmons, vagy Margaret Atwood is pofozza ezt a viszonyrendszert a hiedelmekkel. De ezt a kompakt látomást mégis külön kezeli bennem valaki, mert az ajtót mindahhoz, amit a mítosz élő jelenlétéről, életünket átszövő jelentőségéről gondolok, ez a mese nyitotta ki.
Ebben a blokkban csak a dedikáltan ide vágó ismertetőink kapnak helyet, iderángathatnám a novelláskötetek egy részét is, vagy az északi mitológiával babráló könyvet és képregényfüzért - így értem azt, hogy átszövi az életművet. Sokan várták, hogy folytatja, valaha érzett is ilyen szándék a pályán elpotyogtatott nyilatkozatokból - én nemigen szívelem, ha egy kerek, egész, és kiválóan továbbgondolható művet az írója nem képes elengedni, úgymond rábízni az olvasói fantáziára (kinek kinek a magáéra), mindig úgy éreztem, hogy az ilyen folytatások csak szűkítik az értelmezés lehetőségét. Szerencsére ami kijött, forgácsok, novellák formájában, nem ezen az ösvényen járt. Remélem, az író eztán is békén hagyja Baldurt, Odin legbékésebb fiát - nem találja meg az ügyet, aminek végül (mítoszából fakadó természete szerint) felajánlhatja magát.
Az itt legelsőnek mutatott írással kezdtem a blogolásba anno, Timi határozott kérésére - megunta, hogy neki mesélem, szerintem mit írjon erről, vagy arról. Valójában tehát ezt is Neil Gaimannak köszönhetem (csak a teljesség kedvéért van itt - a másodiknak linkelt 10. évfordulós, bővített kiadásról szólót mutogatom inkább, ha erről kérdeznek).
Amerikai istenek: Vegyük tudomásul, istenek járnak közöttünk. Életre mi hívtuk őket, mert hittünk bennük, áldoztunk nekik, és magunkkal visszük őket a fohászainkban és a félelmeinkben, ha új hazát keresve tengereken túlra tévedünk. Erejük a hitünkből táplálkozik, tehát akiket egyre inkább csak a kulturhistorikusok ismernek, akikre alig emlékszik valaki, azok vegetálnak csak világunk szélén, csavargók, koldusok, piti szélhámosok, erőtlenül és fáradtan. De nemcsak ők vannak jelen. A hit furcsa képesség, és új isteneket teremt a technika korában. Új és mohó isteneket, akiknek most áll fenn a csillaga.
Amerikai istenek (10. évfordulós bővített kiadás): Jó pár éve már, hogy először zavarba hozott ez a könyv. A szerzője így jellemzi, a ráébredés, az első vízió élményének felidézésekor: „Tudtam, hogy a könyvem thriller lesz, klasszikus krimi, szerelmes történet és utazóregény. Az emigráns életérzésről fog szólni, és arról, amiben az Amerikába érkezett jövevények hittek… Mítoszokról akartam írni. Amerikáról mint mitikus helyről.” Nos, thriller lett és klasszikus krimi, morbid love story és pikareszk, de nekem leginkább a világ mítoszi nézetének legtisztább felismerése egy kalandos történeten át. Ezért hozott zavarba: a mitológiai „fantasztikumba” csomagolt történtek amerikai hétköznapisága mögött lüktető távlatok szövegben remekül tálalt tágas érzetét, határtalanul továbbgondolható préri-levegőjét belélegezve sokkal fajsúlyosabbnak tűnt a könyv, mint amennyit első pillantásra elbírnának a benne elmesélt kalandok...
Anansi fiúk: Lazább, könnyedebb történet ez, mint az író általam korábban olvasott művei. Inkább pl. a Christopher Moore-i felszabadult, könnyed kézzel vezetett történetmesélés ugrik be róla, pedig akárhogy is, az Anansi Boys is Amerikai Istenek-történet. Odabeszél a maga módján Gaiman egyik legerősebb mítoszához, és nemcsak a szereplőkön, idősebb Nancy-n és fián-fiain keresztül. Itt is van makacsul itt-maradó nőalak, ezúttal szellem, nem zombi, a megoldás (egyik) kulcsa ismét nála van. Hőseink boldog tudatlansága cselekedeteik (valódi) okairól megint csak történet-vezérlő elv, a Gaiman-i szereplő-sorssal való játszadozás is rímel az Amerikai istenek cselekményszerkezetére. Viszont az annak általam oly sokra becsült tágassága, a bárhol továbbgondolható mítosz-szövet itt nincsen sehol, és bizony hiányzik is.
Amerikai istenek - sorozat 1.-2. évad: Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni...
Amerikai istenek - sorozat 3. évad (meg a kasza): Szögezzük le már az elején, rajongó vagyok, aki most nem bánta a kaszát, az elmetszett, semmiben lifegő történetszálakat. Amennyire gyönyörű várakozást ébresztett bennem a regény ismeretében az eleje ennek az adaptációnak, annyira jégbe hűtötte a végére ugyanezt a várakozást, hogy ez a whiskey a harmadik évadban már szódával se ment el. Rettenetesen sajnálom az alkotógárdát, a színészeket, az odaadást, amivel a végén ezek a hegyek megszülték ezt az egeret; rettenetesen sajnálom, hogy egy ennyire ígéretes kezdetet sikerült végül így seggbe gyalázni...
Végül zárja a Sandman-Univerzum és az Amerikai istenek világáról szóló etapokat egy szubjektív, ahol "leleplezem" a kedvencet: Hirtelen ráébredtem, hogy Neil Gaiman összes története - na jó, csaknem az összes - Gary Stu-, vagy Marty Stu-történet (a híres Mary Sue, az „idealizált magát” ideális történetbe író rajongói fikció általános elnevezésének „férfi megfelelője”). Hiszen idealizálja magát, kiválasztott árva, kisebb isten fia, végetlen végzet – ha végiggondolom a történeteit Csillagportól Amerikai Istenekig, Sandmantől a novellák szikár farkasemberéig, vagy akár mélybe bukó angyaláig: a legtöbb egyes szám első személyben beszélő hős Gaiman sajátos értékrendjének egy-egy ideája. A hasonlóságuk az írótól el nem vehető beleélésből következik – belülről vetülnek. És számomra ez a legfontosabb ismérve a szenvedélytől fűtött rajongói fikciónak: hogy legalább belülről vetüljön. És ha lehet: tényleg rajongott saját-világok mítoszi közegébe, ahol az ismert közös kincsek, mítoszaink módosulása nem az önkény, hanem a rácsodálkozás, a saját íz hozzáfűzése kényszerétől alakuljon.
Soseholtól Köztesvilágig
Ha valaki úgy meséli nekem, mit okoz majd a Csillagpor, vagy a Sosehol, könyvek és adaptációik, hogy belecsábítanak ebbe a rajongásba, azt mondtam volna neki: "ne haragudj, de ez életszerűtlen". Azt mondtam volna neki: "...nem, ennyire nem vagyok vezethető, sőt, megvezethető; etethető és jóllakatható; hagyjál már békén ezzel." És lám. A rajongásunk egy időben odáig terjedt, hogy ha egy gyufáskatulyára ezt nyomtatták volna: "Foszforba mártogatta: Neil Gaiman", azt is beszereztük volna a gyűjteményünkbe. Amely természetesen külön polcon terpeszkedik, a jelentőségének megfelelő, kiemelt helyen. Jöjjenek hát szép sorban a rácsodálkozásaink, meg a morgások, dörmögések, helytelenítések - mert ide abból is jut...
Sosehol: Mert az ötlet óriási. A "London alatti London" a kihullott dolgokból épül - az elveszített tárgyakból, az elfelejtett történetekből épül szövete. És az elveszett emberek lakják, meg aki tőlük született, s így ide tartozik. És ide pottyan főhösünk, Richard Mayhew, a fiatal bróker. „Megpróbáltam irgalmas szamaritánust játszani” jellemzi saját szavaival az okot, ami Lenti Londonba száműzte. Itt valóban jelentéssel bírnak a londoni metró nevei, számtalan (sajnos lefordíthatatlan) poénnal színezve a történetet. Például a "vigyázz a résnél" angol kifejezésének (a mi „tessék vigyázni, az ajtók záródnak” kb. megfelelője) súlyos, füst-polip szerű, életveszélyes tartalma van...
Csillagpor (könyv és film): ...Tündefölde és mindaz, ami ide menekült: hegyek (mint az alvó óriás Hasa-hegye), erdők és folyók, sőt tengerek is; az ott lakók: trollok és manók, unikornis és boszorkányok, kalózok és égi hajósok; egyszerűbben fogalmazva a Titok és a Rejtvény, de legfőképp a Mese előlünk menekült ide. Az azóta eltelt időben Tündefölde elköltözött Falva szomszédságából. Ismert és kicsi, szürke és unalmas lenne a világ, ha nem akadna egy-egy Mesélő, aki fantáziája hajóján elvisz magával minket is oda. Ha magunk már nem vesszük a fáradságot, hogy hasalva bámuljuk a világot nyári réten, fűszálakon át a végtelent, esti vízen fodrozódó fényeket, ha már nem hagyjuk kitalálni magunknak a mesét, legalább üljünk le betonok koszorúzta szobánk lámpafényében, könyvvel a kezünkben...
Coraline (könyv és film): Coraline Jones magányos, és unatkozik. Ami nem csoda. Otthon dolgozó szülei nem érnek rá, egy öreg külvárosi ház egyik lakásába költöztek, csupa idős ember mellé, tehát nincsenek játszótársai. Aztán amikor az eső is esni kezd, és végképp nincs hova menni az unalom elől, az öreg lakásban talál egy ajtót, ami egy másik, fura tükör-világba nyílik. Ahol a szemei helyén gombot viselő „másik anyu” azt főz neki, amit szeret, a ruhák viccesek, a játékok nem unalmasak. Maradhat, ha hagyja, hogy gombot varrjanak az ő szeme helyére is. És persze maradnia kell, ha meg akarja menteni a valódi szüleit...
Ide muszáj befűznöm egy szubjektív agymenésem, mert a logikáját tekintve itt a helye: Nekem mindig is tetszett, ahogyan Neil Gaiman „világot teremt”, de csak a Coraline után jöttem rá, valójában miért. A Coraline ugyanis valóban korosztályfüggetlen olvasmány. Nem gyermekkönyv (szigorúan a szó mai értelmében), de keresetlenül egyszerű nyelvezete van. A történet baljós és sötét, de az erőszak és vérgőz légköre nélkül. Szinte népmesei, a népmese eredeti, életre felkészítő, kíméletlen módján. Így az egyenes vonalú, sallangmentes történetmesélés nem rejti el a gaimani „trükköt”, az egyébként meglehetősen kézenfekvő felismerést: egyetlen „világ” sem mesélhető el. Csak a mese mesélhető, a „világa”, akárcsak a miénk, a megválaszolatlan kérdések, a bizonytalanságok, kimondhatatlanságok horizontját kell az olvasó elé tárja, magyarán csak az a mesevilág „maradéktalan”, aminek nincs lezárt, mesélője által kitalált „horizontja”. Így feltárja számunkra az olvasás-hallgatás gesztusa által a nekünk rendelt feladatot: alkossuk a mítoszt magunk is, teremtsük meg a magunk „maradékát”. A mítosz az a mesélés, ahol a mese minden porcikája nem magyarázódik meg. Az utalások nemcsak egy szűk mese-ketrecnyi eseményt és/vagy szereplőt érintenek, hanem túlmutatnak azokon, tág terepet nyitva ezzel az olvasói fantáziának...
A temető könyve: Nagyon szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok, remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak teljes, széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy „dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát! Rezeg a léc…
Óceán az út végén: ...És most itt van az Óceán az út végén, első pillantásra odapasszol az általam mérgesen „megélhetési bűnözésnek” titulált társai mellé – és mégis elbűvölve ülök a billentyűzettel szemben, s úgy keresgélem a szavakat, mintha az életem múlna rajta, úgy keresgélem őket, hogy lássátok az elragadtatásom, hogy parancsolja nektek ez az írás: menjetek és egyétek e könyvet. Mert érettetek adatott. Mert olyan igazi irodalom: minden műfajiságon, zsáneren túlmutat, kóccal tömött bábuja mellkasában szív dobog; s még ha sérült is e szív, ha kaput rejt is, amely a borzalmakra nyílik, kihallatszik a lapok közül a dobogása. Távolított, személytelen és mesei ez a borzalom – de most látszik igazán, miért nem a „megtörtént” rémpalettájáról válogat az író. A személytelen igazi természete látszik, amint a rémítés eszközeként szinte konzervatív, ó-módi, a gyermekkor takaró alá bújtató, megnevezetten is megnevezetlen szörnyeire hajazó démoni fullasztja a könyvet. A személytelen jelenléte így mindenkinek szólhat és lehet hiteles – főleg mivel kiránt a takaró alól, elveszi a szeretteink, legyaláz, éheztet, megveret; amit elér, a magáévá teszi: a reális, az általunk ismerhető démoni arcát ölti...
E könyvről egy Rövidre vágva bejegyzésben Timi is kifejtette a magáét: Szerintem Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó mese köntösébe bújva érkezett el.
Szerencsére a tej: Kezdem megszokni, hogy először mindig nagyon mérges vagyok erre a pasasra. De komolyan! Hogy úgy érzem magam, mint a gyerekei a könyvében: hogy megint kiszúrja a szemem valami agyament, légből kapott mesével. Holott tényleg az izgat, merre járt. Az izgatna, milyen tájakon kalandozik újságolvasás, sóhaj, kényszeredett kászálódás, kulcs-csörgés után és a megérkezés toporgó hímezése-hámozása előtt. Hogy hol járt a két dolog között. Mert így ismertem meg, mint kényszeres között-járót. És mert a között-járást eddig is nagyon jól – azaz, hát szerintem nagyon jól; na, mondjuk így: úgy érzem, nekem mesélte...
Innen a társszerzőként művelt játékok jönnek, a Terry Pratchettel közös agylövés és leágazásai, aztán a Reeves klánnal való kooperáció produktumai, de legelőbb is a szössz, ami több, mint képeskönyv, de csak majdnem képregény; ami a formátuma okán sem illik sehova - a Sandman-borítók felkent papja, a régi barát, Dave McKean elszabadult fantáziái alapján született novellafüzet. A közös filmjük, a Tükörálarc nagy hiányunk, anno DVD-n megvettük, halogattuk a nézését a megfelelő alkalomra várva, s mire évek múlva ünnepélyesen elővettük, kiderült: a lemez hibás. A forgalmazó cég elhalálozott közben, kicserélni nem volt mód. Talán beszerezzük még. Vagy nem. Ebben a blokkban bőven akad még hiány és pótolnivaló... talán bepótoljuk, és beillesztjük őket. Majd kiderül.
Farkasok a falban: Az Agave szép komótosan jelenteti meg a Neil Gaiman-i életmű hazánkban még kiadatlan apróságait, így vehettük kézbe a minap a 2003-as Farkasok a falban-t, ezt az eszelős mesekönyvet, két játékos elme, két régi cimbora közös agymenését. Nem mondom, hogy ez a legfontosabb (a leginkább várt) hiánypótlás... A bennem lakó rajongó (aki nem fenntartások és feltétel nélkül, de kétségtelenül „elfogult” a szerző produktumaival), örül a falatkányi Gaimannak is, örül, hogy a hazai közönség is lassan teljesen képbe kerül az író munkáit illetően. A sajnos egyre inkább szokványnak tekinthető írói „könnyű kéznek” viszont már kevésbé örül – annak, ahogyan megint csak egy cafatka jut a kétségtelen írói fantáziából -, nekem néha úgy tűnik, Neil Gaiman bűn-lusta ember, akit időnként hét ökörrel kell az alkotásba vonszolnia a szerkesztőknek és kiadóknak.
Elveszett próféciák: A teremtett világ véget ér, egy szombati napon, kicsivel teaidő után – hacsak nem történik valami váratlan (amiről tudjuk, igazából nem létezik: terv az isteni tervben, amely terv felfoghatatlan, épp teljessége által; és ahol minden váratlan várható és minden kalkuláció nevetség tárgya). Ezt (és még számos egyebet) Agnes Nutter beleírta tévedhetetlen jóslataiba – kár hogy nem olvasta szinte senki. Mert ha terv van, és - legalábbis nagyjából-egészéből - biblikus megvalósulás, akkor egyszer csak megszületik a sátán kicsi fia, az Antikrisztus, és onnantól az általunk megszokott emberi valóság féktelenül rohan a megsemmisülésbe. Hacsak nem siklik félre a misztikus nagyhatalmak minden terve, már a születéskor. Hacsak el nem olvassa valaki időben az elveszett próféciákat, Agnes Nutter jóslatait. Persze a próféciákkal együtt is kétséges, mit lehet tenni a felsorakozó mennybéli-pokoli militarizmus ellen, mit tehet egy angyali ördög, egy ördögi angyal, néhány botcsinálta boszorkány és boszorkányvadász, meg négy gyerek az Apokalipszis Négyplusznégy Motorosa, az egész menny és egész pokol ellen...
Elveszett próféciák sorozat - kedvcsináló (ha nem láttad volna): ...Úgyhogy ezt az adaptációt most kifejezetten várom, és újraolvastam miatta a könyvet - amely amúgy a dolgok viharos gyorsaságú alakulásának tükrében most mélységesen optimistának tűnik; hiszen hisz bennünk, meg a józan eszünkben. Úgy szurkolok neki, mintha lenne valami közöm hozzá a rajongáson kívül - meg nekünk is úgy szurkolok, főleg mivel ezt a történetet nem egy kényelmes fotel távolító biztonságérzetében olvasom és nézem majd, ha bemutatják...
Elveszett próféciák (sorozat, 1. évad): Kint úgyis megbolondult az időjárás, viharosan fúj a szél, eső veri a magát már kisebbre összehúzni képtelen, szerencsétlen vegetációt, rázza a leeresztett redőnyöket; szörnyű hírek érkeznek innen meg onnan, halál, háború, járvány, éhínség, menekülők, és akik nem menekülnek (meg) - úgyhogy hörpöljük ki teáinkat, és dőljünk hátra a karosszékben: itt az Apokalipszis. Közeledik a stílusosan motorizált Négy Lovas, mert megszületett és felcseperedett a Sátán kicsi fia. Igaz, nem ott, és nem úgy nevelkedett, ahogy azt eltervezték a mennybéli és pokoli nagyhatalmak - de mindig ez történik, ha egymásra fenekedésükbe, a Nagy Tervbe (amely meg vagyon írva) belekavar az a picurka emberi, ami valahogy mégis mintha jobban tükrözné a Teremtő szándékát (amely, mint tudjuk: ki-für-kész-he-tet-len). De ha így, a Fény és a Tűz figyelmének háta mögött is, de cseperedik az Antikrisztus. Tizenegy éves, és Adam Youngnak hívják... Kár hogy senki nem olvasta erről Agnes Nutter Szép és Igaz Próféciáit (hiszen egyetlen maradék nélkül pontos látnokként ő ezt előre látta) a családi hagyományokat ápoló örökösein kívül. Kár, hogy a Boszorkányvadász Hadsereg már csak két kócos lélekből áll. S hogy a nagy hadra készülésből csak egy itt igen kényelmesen berendezkedett angyal, Aziraphael, és egy hasonlóképp elkényelmesedett, igazán laza démon Crowley marad ki. Úgyhogy végünk van, kész, slussz és passz...
Köztesvilág: ...A kiválasztottság témáját viszont azt hiszem ebben a könyvben sikerült kimaxolni. Joey Harker éli a maga szokott regénykezdő lúzer életét, barátnő nélkül, iskolai alsószéle-közepeként, céltábla-léthez is érdektelenül; egyetlen „érdekessége” a tájékozódó képesség teljes hiánya. Amíg egy nap ki nem teljesíti az eltévedést – egy párhuzamos Föld ugyanazon idejébe ugorva, kicsit kísérteni. Mint hamar kiderül, nem egy, hanem trillió párhuzamos Föld van, kábé annyi, ahány döntésünk, evolúciós kiválasztódástól kezdve a „növesszem-e még a hajam”-on át a „buszra szálljunk-e vagy menjünk inkább gyalog” választásának (valójában) gigantikus jelentőségű dilemmájáig bezárólag. És minden földön ott él, különböző alakban egy Jo/e/y Harker, aki a végén mindig úgy téved el, hogy világok között. Akit azonnal menteni kell – meg is menti (vagy nem) valamelyik lelkes, kiképzett önmaga. Harkerek alkotják a Köztesvilágot, amely mint egy mérleg nyelve, próbál egyensúlyt teremteni a világok között járni (és persze háborúzni, hódítani) képes két véglet, a HEX mágia-alapú és a Bináris rációfüggő nagyhatalmai, hegemóniái között…
Ezüst álom: Szóval mindennek van határa, csak az (Alti- Multi és egyéb verziókkal együtt értendő) Univerzumnak nincs… Mindig lehet még egy teljesen új bizonytalansági tényező, avagy ne kerteljünk: mindig van egy ellenkező nemű, rendelkezésünkre álló bizonytalansági tényező - egy lehetőség a dolgok még bonyolultabbá tételére: a Nő. Kellett ez a kiteljesítés, ebbe a sajátos Köztesvilágba, amely Joey (Jo, Joseph J/O…) Harkerek masszív világmentő tömegéből áll. Kellett ez, hogy ne önmagába legyen szerelmes a hős, ha már kitaláltak neki egy ilyen világok közti világot, ami csak belőle áll...
Az örökkévalóság kereke: Na. Véget ért a Köztesvilág sorozat. És számomra egy időszak is, azt hiszem. Az időszak, amikor jóízűen olvastam a Young Adult világmentő kamaszhőseiről. Elég volt - és nem azért, mert nem vagyok már kamasz, hanem mert ez a három könyv számomra az összes vonatkozását (legalábbis: a bő nagyját) kinyitotta ennek a mesemódnak. A Köztesvilág kapcsán már elgondolkodtam rajta, mennyire tét nélküli játékok ezek. Mosolyogtam azon, hogy milyen, amikor a két (három) írógyerek elvan, ha játszik. Nem különösebben foglalkoztat, menyire vett részt a kedvenc, folyvást feketében pompázó mítoszlovagom, Neil (aki miatt egyáltalán a kezembe vettem ezt a sorozatot) annak papírra hengerítésében; milyen mértékig bűnrészes benne - mondanám, ha amúgy a jóízű, könnyed olvasás élménye nem emlékeztetne: nem bűn. Se leírni, se elolvasni. Azt a kamaszálmot, ami a kiválasztottság témáját szaglássza körül. Ahol a Világot (így, nagybetűvel) az azt felemészteni akaró gonosztól megsokszorozódott önmagam kellene megmentse...
Tükör, füst, és egyéb törékeny felkavarások
Gondoltam már úgy, hogy ennek az írónak a novella a valódi műfaja, hogy az Amerikai Istenek is (alig kicsit másképp tálalva) lehetne novellafüzér, hiszen eléggé epizodikus - a Sandman pedig alapjában ilyen, hiszen még az egymáshoz kapcsolt, történet-ívben egymásra feszülő füzetei is (néhány kivétellel) megállnak a maguk lábán. Innen a novelláskötetek jönnek - illetve a könyvek, ahol kilátunk az íróerkélyről (elvileg bele a műhelytitkokba), beleértve az újramesélt mitológiát is. Meg a képregények, amiket anno a Hálózsák felületén sokkal előbb olvastam, mint hogy kötet formában is kézbe vehetővé váltak. Ezek közül is hiányzik pár kötet, amit itthon kiadtak (olyan is van, ami itthon várja az olvasást), meglátjuk, sor kerül-e mindre.
Jó lett volna a nyers rajongás naivitását megőrizni ezekhez - némelyik novellát, mifenét teljesen más szemmel olvasom/nézegetem így, hogy kitudódott, ami. Többször, több valaha rajongott alkotó kapcsán (Ady Endre!) leírtam már: tényleg pokolra kell menni annak, aki dudás akar lenni, de aztán fel is kell jönni onnan. Nem rendezkedhetsz be a pokolban, csak mert ott visszhangzik a legszebben a dudaszó, s nem rángathatod bele a magad poklába a szeretteid, vagy bárki boldogtalant, akit elébed sodor az élet. Némelyik novellában ott a pokollakás-attitűd összes ajándéka - és amit valaha borzongó részvéttel olvastam, most rendre a torkomon akad. Hiszen tudom: nem beleélés érzékenysége érlelte, hanem a pillanatban való részvéttelen részvétel utólagos lelkifurdalása. Persze - ki vagyok én, hogy ítélkezzek.
Tükör és füst (első kiadás): Most először szembesültem ugyanis a ténnyel, hogy bizony az élvezet rovására mehet, hogy Gaiman BBC sorozatot, filmet, és főleg képregényt egyaránt csinál. Megértem, hogy az írói megélhetési bűnözés korunkban teljesen normális jelenség – jó pár író adja ki különböző formátumokban a műveit, és most nemcsak a kényszeres megfilmesítésekre gondolok. Mondhatnánk, semmi baj sincs azzal, ha valaki többfelé dolgozik egyszerre, de Gaiman nem egy története ugyanúgy megjelent novellaként, mint képregény és/vagy rádiójáték formájában is. A különböző formáknak nyilván hordozniuk kell valamiféle többletet, ami megszületésüket indokolja, de az sem árt, ha az adaptáció nem homályosítja el az eredetit. Mégis, a többször lehúzott rókabőr érzete fogott el nem egyszer azoknál a novelláknál, amiket volt szerencsém képregényként is olvasni...
Tükör és füst (Agave kiadás): A Tükör és füst első kiadása meglehetősen furcsa karriert futott be – amikor megjelent, szép lassan kopott el a könyvesboltokból, hogy aztán elfogytával nehezen megszerezhető, kultikus tárggyá változzon, makacs antikváriumi vadászok ritka zsákmányává. Annak ellenére, hogy szerintem a szerző talán legegyenetlenebb munkája – mert ez a novelláskötet mintha hangpróbák szakadatlan sorozata lenne, írói valőrökkel való szándékos kísérletezés. Gaiman látszólag nemigen hagy rejtve semmit: a bevezetőben bemutatja nekünk a novellák keletkezés-történetét. Beavat minket az „álomban repülés” kulisszatitkaiba, de ez is csak írói maszka-játék, tükrökkel csinált csalás. Ha ártatlan is, mint a tréfa, hogy a kötet egyik legerősebb történetét is eldugja ide, ebbe a csalafinta bevezetőbe – valójában tükör ez a tükörben, csak végtelenbe nyíló tükröket mutat. No meg a tényt, hogy az író lusta ember, felkérésre ír, Karinthyval szólva múzsája a (túllépett) határidő...
Törékeny holmik: Elég sokáig csámcsogtam ezen a könyvön, mivel Gaiman első magyarul megjelent novelláskötete nem volt maradéktalan élmény. És azt sem igen szeretem, ha bennem kerek egésszé összeállt történet, jelesül az Amerikai istenek főhőséhez nyúl a szerző egy novella erejéig akár. Nem szeretem, ha az író nem képes elengedni a hőseit, hogy a továbbiakban az történhessen velük, amit csak az olvasó képzelhet, mindenki a maga szája íze szerint. Mint kiderült, kár volt ennyit halogatni a kézbevételt, mert a Törékeny holmik kellemes csalódásnál messze több! És egyáltalán nem baj, ha az író kiköt Árnyéknál és a történeteinél, amíg így teszi...
Felkavaró tartalom: Legelőször összehánytságnak neveztem a sokszínűségét; és bosszantott, hogy egy-egy formás történetét, ötletét, mifenéjét olykor három különböző formában is: novellaként, rádiójátékként, és képregény gyanánt is futtatja, többször lehúzott rókabőrről beszéltem - viszont már akkor elismertem: az ismert mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit mégis zsigeri szintig tiszteletben tartó szabadjáték hallatlanul izgalmas tükör; és füstje alatt ott izzik a parázs. Másodszor már könnyebben elragadhatott a mítoszok tág tereit belélegző, erős alakok jelenléte mellett az olykor harsány, olykor elegánsan visszafogott, könnyed humor; a szokatlan nézőpontok választásával jellemezhető látásmód annyiféle stílusban való megvalósulása. Úgy vettem észre, mintha direkt kísérletezne elbeszélői hangokkal, hogy a meséjéhez valóban meglelje a megfelelő formát; olykor úgy, hogy mások stílusát idézve egyszerre megvalósít és parodizál, olykor úgy, hogy konkrét történetet, ismert mesét világít át a szokatlan nézőponttal. Egyre inkább így kezdtem nézni a különböző médiumokkal való játszódásait is: egyre jobban megbecsülve a hangsúlyeltolódások jelentés-többleteit, a Törékeny holmik másképp tördelődéseit képregény- és novellavariációkba. Mire újraolvashattam új fordításban az első történeteket, már ezt tekintettem Neil Gaiman rövid szövegei egyik legnagyobb értékének: hogy az írójuknak mintha nem volna úgymond „standard elbeszélői stílusa”…
Kilátás az erkélyről: Valójában én kicsit merevebben képzelem úgymond az esszét. Saját (sajátos) műfajnak, amely nem különböző célú és funkciójú szövegek egyfajta gyűjtőneve (mondjuk így: olyan kifejezés, amely mindenféle bűnt lefed…). Mindazonáltal nagyon jól szórakoztam ezeken a kazalba söpört (valójában inkább szálanként akkurátusan egymás mellé fektetett) szalmaláng-szövegeken. Egy kiállítás megnyitója, egy beszéd azonos érdeklődésűek nyája előtt, még a különböző kötetek elő- és utószói is erősen az adott alkalomhoz és/vagy lehetőséghez kötött, erősen pillanat-specifikus dolgok általában. Ha nagyon jól szórakoztam rajtuk, felmerülhet a gyanú, hogy az egyik kedvenc mítoszálmodóm immár nem vagyok képes a súlya szerint megítélni. Ítélhettek úgy, hogy én is besodródtam (maradék nélkül most már) a kritikát feledő rajongó-nyájba, Neil Gaiman híveként innentől kezdve a lelkendezésem súlytalan lesz és tétje-nincs – hogy mintegy engem is kielégít, hogy meglett az évi rendes betevő Gaimanom...
Erről a könyvről Timi is írt, megint csak rövidre vágva: Itt egy ember, aki szerelmes a szavakba, a leírt és elmesélt történetekbe, a mítoszba, ami éltet és hitet, reményt, célt ad. Nem mondom, néha én is gondoltam már azt, hogy megélhetési bűnözés amit csinál, hogy a „szerelmes a szavakba” védőernyője alatt mindent leír, ami eszébe jut, nem törődve a saját maga által állított mércével, hogy ismétli önmagát és sosem tudja már megugrani saját legnagyobbját… Mégis mindig visszatérek hozzá, mert egyszerűen jó olvasni. Iszonyú könnyen ismerek magamra a szavaiban és szerintem ezzel a világon több millió könyvmoly van így. A Kilátás az erkélyről kötete kicsit a fent említett bevásárlólista-kategória...
Így csajozz egy földönkívülivel (film): Van egy egészen kedves Gaiman-novella a Törékeny holmik című kötetben, Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal a címe - és most filmet forgattak belőle a kedvenc feketében járó Amerikában élő brit színes egyéniségem beleegyezésével és közreműködésével. Ezt az Agave jóvoltából láthattuk a minap - s most megosztanám veletek ezt a hallatlanul bájos, sokrétegű élményt, aminek a befogadástörténete (úgy vélem) mégsem lesz fáklyás menet. Amiben ott ficereg egy szubkult státusz, de a tömeg mélyen értetlenül bámulja majd (mi a fene volt ez!); a képekkel etetett többség komfortzónájába sehogy se fér majd, sőt, az ízléssel vert fiatalabbaknál is elszakíthatja bizonyos pontjain a beleélést, a benne-létet...
Északi mitológia (könyv): Nehéz rangsorolni a kedvenc mítoszainkat, írja Gaiman, de neki kezdettől ez a mélyen amorális, nyers és kíméletlen istenvilág a legfőbb kedvence. Ez egyfelől evidens, ugye (az Amerikai istenek, meg a Sandman ismeretében), másfelől rögvest mulatnom kellett – mert legkedvesebb kortárs mítoszálmodóm kevésbé magasra törő (hogy ne mondjam: kevésbé langaléta) regényeiben, nem annyira fel-nyúlkáló képregényeiben alapjában fontos (majdnem mindig szinte piedesztálon terpeszkedik) a morál. Megmagyarázza persze: az első (képregényes) találkozáskor, Jack Kirby és Stan Lee átiratában, a Hatalmas Thor által szeretett bele az északi mitológiába – mielőtt a maguk töredékességével feltárultak volna előtte, átíratlanul az észak kegyetlen meséi. Most úgy gondolom, hogy Neil Gaiman számára valójában ez a második, kevésbé gördülékeny találkozás lehetett sorsfordító, amikor igen fogékony korban (egy figyelemfelkeltő, behúzó képregényes liezon után) megütötte egy, a saját kultúrájától minden elemében ennyire idegen világ. Amely a test reakcióiban (lám) mégis ismerősebb dallamot muzsikált, mint az elfojtásra épülő, bűntudatban aggodalmaskodó keresztény, vagy az egész hablatyot a maga számolható pragmatizmusával tagadó materiális világkép. Hiszen a legjobb dolgaiban pont ezt az ösztönösen ismerős, gátlástalan gesztusaiban önmagáért ravasz, élő attitűdöt játssza történetbe azóta is…
Északi mitológia (képregény, 1. kötet): ...Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például...
Neil Gaiman DC-Univerzuma: ...Szóval nekem valójában hiányzik az a rajongói alap, ami Gaimannél evidensen megvan – hiszen valóban általa (és még néhány igen fontos kedves íróm által) tanultam meg ezeket az (emberiség múltjából fenn maradt mitológiáktól jellegükben amúgy egyáltalán nem különböző) elégtétel és tanmeséket az eszképizmuson, a benne-lakás élményén túl is értékelni. S hogy általa (is), az egyben azt is jelenti: szabálytalanul. Folyvást a mesék leengedett fátylai alá pillantva, hiszen Neilt, amikor belemesélt a (például a DC-s) mítoszokba, ugyanaz izgatta, ami a könyvei írásakor. Miért mesélünk, miért így, miért ezt – miért ezek fakadnak belőlünk. Miért keressük ezeket a közelebbi fél- és egész isteneket, vagy félisteni jellemzőkkel felruházott szuper- és (a kütyüik nélkül) egészen hétköznapi hősöket, miért meséljük a gyereknek, a kamasznak, a felnőttnek bűnmesékbe csomagolva – egymásnak miért ezt, és miért így. Ráadásul mindezt ügyesen, hiszen nem tanulmányt írt, hanem belemesélt a mások által kitaláltba – de miközben az olvasó számára mesélt, a hogyan meséléssel folyvást ezeknek a miérteknek kereste a határait...
A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek: Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései.
Smaragdzöld tanulmány: Olykor úgy érzem, némiképp túlfizetem a rajongást, nemcsak megadom érte az árat. Nagyon szeretem Neil Gaimant, a szemléletét, ahogy a legtöbb meséjét a mítoszok szövegkörnyezetében meséli. Többször leírtam már, alapvetően hibásnak tartom azt a szemléletet, hogy a mitikus világkép az emberiség egykor volt gyermekkorának jellemzője, amit azóta a ráció jegyében sikeresen kinőttünk - mert nem ezt tapasztalom: a bennünket itt és most körülárkoló közbeszéd a legegyszerűbb példa rá, hogy ez mennyire nincs így. Gaiman számomra leginkább emlékezetes történeteiben ott borzong a megmagyarázhatatlan, nagyon pontosan írja körül: ez elsősorban érzet, amit az értelem lámpása soha nem világíthat át a maga mélységeiben, pont azért, mert ahogy-amit a ráció fénybe von, azzal el is takarja mindazt, amit körülötte árnyékban hagy. Ha lámpást gyújtasz, mindig sötétséget is teremtesz körülötte...
Úgy terveztem, hogy ez az idézet lesz a tökéletes végszó ehhez a monstre bejegyzés-szörnyhöz. Aztán a dolgaim közt turkálva ráleltem egy Neil Gaiman-versre, amit gépi segédlettel lefordítottam. Ezzel zárom hát, érezzétek bele az összes ambivalenciát, főleg a mély szomorúságot - hogy egy ilyen ismeretlen barátom veszítette el emberségének hitelét a szememben. Amit most próbálok: megőrzöm a tanítást és megtagadom a tanítót. Még nem tudom, kivitelezhető-e így.
Neil Gaiman:
Címtelen
Minden, amit a szerelemről nektek mondhatnék: érvénytelen.
És minden, amit a házasságról tanultam: érvénytelen.
Mondhatnám, hogy a házasság bonyolult világ
mint egy dzsungel, öröm és fájdalom éji ragadozóival,
ahol néha a kinyújtott kezed rátalál a másikéra
és akkor picit minden a helyére kerül
mert nem vagy egyedül.
Nem a csókok, avagy nemcsak a csókok, meg amit jelentenek.
Van kinek vesd a hátad.
Még nem ismeri a legsötétebb oldalad és mégis
annak támaszkodva véd az árnyéksereglettől.
Nem az egykor félbetört, ami most egyből újra egy.
Csak egy távoli fénypászma megpillantásának esélye
amerre haladhattok - mert ott lesz az otthon.
Tehát amit elmondhatnék a szerelmetekről és a házasságotokról: érvénytelen,
mint egy meg nem írt regény,
vagy üres domboldalon az erdő lehetősége.
Mert vannak dolgok, amiről semmit nem tudsz, amíg nem tapasztalod.
Mert a tanács nem készít fel sem örömre, sem próbatételekre.
Mert senki szerelme és házassága nem olyan, mint a tiéd.
Ezt az utat csak akkor ismered meg, ha elindulsz rajta,
ezt a táncot nem lehet előre megtanulni,
ez a dal onnantól van, mikortól énekelitek.
Ez a sötétben kinyújtott kéz
ami egy másik kézre tapint.
Nem is remélte, hogy ott van
de nem szeretne többé egyedül lenni.
Csak ennyit mondhatok el a szerelemről.
(-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése