Ideje volt visszatérni e
rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott
A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan
kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla –
ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett
elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat
ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
Bár amúgy szinte minden porcikája
megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében,
A Szilmarilokban, vagy a
Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó
(törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem
indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét.
Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet
mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt
A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai
okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt
látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban
Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak
ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt,
mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri,
kíváncsi olvasó.
Viszont a rajongók talán átélik
majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves
nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik
böngészésekor:
Terebélyes és bonyolult
családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv
függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak...
...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették
könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően,
ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez
a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből
tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is
értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma
után az ispotályban:
„..mi Tukok és
Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa
– Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és
megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy
szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a
Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és
egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők
nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
Valahogy így állok én e világ
kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az
emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által
teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká
formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta
elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta
Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát
megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől
(amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák,
átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje
változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a
jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló
encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
Mégis képes szinte aktuális
ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion
és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül:
Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták,
amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot
ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt,
semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és
bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta
balsejtelemnél? Neveljük-e virágzó
békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos
vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli,
és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt
mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett
kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket,
élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor
vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak
értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól
visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem
ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe
vihet?
Bukás és megtöretés-történet –
másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a
zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus”
kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy
aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával,
„meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az
ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes
útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne
lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében –
nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy
gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”,
Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy
memorábiliába.
Szövevényes úton jutott idáig ez
a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel
szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az
Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a
Beleriand dalai, majd kiderül). De ez
a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró
világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója:
...írni szerettem volna egy többé-kevésbé
összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus
tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien
szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek
barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése