Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.

Írtam: további veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Ez a kockázata a tovább-olvasásnak is megvan, előre szólok. Elég sokat hagytam magam merengeni ez alatt a sokéves olvasás alatt, mi lehetett az a hatás, ami annyira legyengítette Álmot, hogy elcsíphetővé vált Roderick Burgess és követői igéi által. Tény, hogy ezt az alkotók nem aprózták el. Persze, hogy Mindent-is-mentés, ráadásul a legjobban nehezített pályán, a totális vereség reménytelenségében. A Végtelen Világ Végét kellene megúszni valahogy, és annak kellene megcselekedni a lehetetlent, aki ezt a Véget okozta (bár nem az ő vétke, de az ő hibája...). Az egykor életben hagyott Annulet életben hagyott, megbolondított csillaga keltette őrület terjed, mint a rák, megállíthatatlanul – ezt kellene valahogy korrigálni. A feladat messze túl mutat Álom hatókörén, tehát a saját sugallatos módján (szokás szerint maga elől is titkolózva) meg kell találja azt az egérutat, amit viszont ural.

 

Jól kigondolt móka ez, mert innentől Rose és családja tényleg áldozati bárányként várhatja a történéseket – Álom még egyszer nem kegyelmez meg egy örvénynek (és akkor Nada történetét még ide se vontam – hiszen innentől ennek az újraálmodott jelennek a múltja). Jól kigondolt móka, mert a csillagok szerelmes természete, egy csillag szíve másképp ragyog az őrületük fényében, és Vágy egykori beavatkozása is kap egy vajszínű árnyalatot a mostani közreműködésétől. A legszebb bukfenc persze (ha már Vágy és szerepe) a Tízezer macska álmának egérútja ebben a teljes katasztrófában. Külön kiemelve, hogy az ezer álmodó (ennyi fajból úgy látszik ennyi is elég) között a világegyetemnyi halottat (tehát szinte a mindenkit) az a kicsi lány képviseli, akit (egyes-egyedül) közvetlenül egy csillag érintése törölt ki a létből, és akinek nevére (utolsó szavaira) Álomnak majd elemi szüksége lesz: a Reményre a pokolban. Nem fosztom ki ennél jobban ezt a mesét itt, a szemetek láttára, csak a felszínt kapargatom, szavakban és képben itt szinte lapról lapra van valami finomság a történet szerelmeseinek.

Mert ez a kötet tényleg nekünk készült. Még inkább, mint az előző, a Végtelen éjszakák jubileumi ajándéka. Ez a könyv a rajongókat kényezteti, még egyszer belevonva őket ebbe a tragikus, szép mesébe, ahol egy Végtelen a maga végét kereste, építette, gyűrte elkerülhetetlenné – maga elől is eltitkolva, mit miért csinál. Ahol ezt a véget senki nem látja így előre, még a Jóakarók sem – mint ahogy mi is csak most látjuk, mi minden hajtotta arra, hogy így keresse a határait. Ezért kereste a határait – mindezek elviselhetetlen súllyal nehezedő tudatában (beleértve a szív dolgában átélt totális kudarcait, Alianorával az élen, akiről végre megtudtuk, hogy Vágy gyermeke/teremtménye). Ha idáig eljutottál, és még olvasod, akkor rajongó vagy – és nem szabad ennél többet kifejtenem helyetted az előzménytörténet gazdagságából. Találj rájuk, és örülj az ajándékoknak.

 

Csak két dolog (valójában egy összefüggő dolog) van még, amit észrevettem, és a maga nemében az egész történetfolyamra jelentőséggel bír. Mintha a Végtelenek, amikor a birodalmukat őrzik és vezetik, egyfajta mederbe terelnék mindazt, amit a lények éreznek e birodalmakban. Álom fogsága, tehetetlensége, a magára hagyott Álomország elszabaduló, éber világokba hatoló rémálmokat jelent – a közösen álmodott átszíneződését a valóságba hatoló rémségektől. Vágy szabadjára engedett birodalmának szívében kimondatlanul is egyeduralomra törekszik (a Vágy vágya önmaga: a Vágy világát vágyja) és ennek jegyében tudatosan hagyja a birodalma erejét elhanyagolva elszabadulni. Pusztítás feladta a maga világa aspektusainak uralását – elvonulása a ránk hagyott erők kísértésébe lökött bennünket (azaz: megelégelte a bennünk ez iránt egyre hangosabban üvöltő kísértést koordinálni). Kétségbeesés volt az egyetlen, aki az újraírt könyv előtt végre átélhette, hogy övé a mindenség (ami nem utolsó sorban azt is jelenti, kétségbeesetten vágyja ő is a maga végét), és Öröm az ősi, el nem mesélt változásban azért lett Deliriummá, mert ebben a keretben, amit a többiek a számára hagytak, az öröm tényleg csak egyfajta botrány és bolondság - és mert ahogy egy elszakított múltban dédelgette, etette volna zölddaccal a világába gyülekező csillagméretű őrületeket, úgy nem tudott Öröm korában sem gátat vetni birodalmában a Kétségbeesés pusztító örömének.

 

Mintha a mederbe terelés, a mederből kiáradás és a magára hagyott meder eliszaposodása alapjában rímelne arra, ami velünk történt/történik. De ezért (is) mítosz a Sandman képregény-folyama – ezért is több önmagánál. Hiszen van genezise, van exegézise – és világmagyarázatként is értelmezhető közben. Valahol már most várom a percet, amikor (egyszer majd, más dolgom nem lévén) újra a kezembe veszem, hogy elejétől a végéig elolvassam. Az életünket a mesében. A meséket az életünkben. Értitek már, miért nem enged el?

 

Hála és dicsőség a FUMAXnak, hogy végigvitte ezt a gyönyörű vállalást!