John Gribbin: Kozmikus körforgás

A tudományos ismeretterjesztés a könyvek birodalmában különös, külön világ - és alulreprezentált a blogunkon, a szépirodalom és a műfaji irodalmak jelenlétéhez képest (ha mégis felkerült ide valami, általában Timi jóvoltából, jobbára lélekbúvárolás és életmód). John Gribbin könyve remek alkalom volt, hogy ezen módosítsak. Hiszen ahogy kinyílt számomra az észlelhető ég birodalma a távcsőbirtoklás által, az olvasásra szánt idő komoly hányadában immár ilyesmit olvasok. A szupernóvák és az élet, avagy hogyan keletkezünk a csillagporból a kötet alcíme – a legkedvesebb mondatom, amit minden jó bemutató csillagász elmond az érdeklődőknek. Hogy minden porcikánk, s körülöttünk minden anyagi, valahai, végállapotban anyagát az űr mélyeibe szóró csillagok pora. Amit valójában a hallgatók igen kis hányada hisz el, pedig jól okadatolt, megdöbbentően pontos mérések által igazolt tudományos tény - nem hit kérdése.
 
Ezért van rendkívül nehéz dolga az ismeretterjesztőnek, ha ezekről a tényekről beszélne; egy sokelemű, bonyolult összefüggéshálót kellene feltárni pár jól eltalált mondatban és lehetőleg matek nélkül (annak értését nagyon sokan ejtették el a tanulás folyamatában, bevallom, egy ponton én is), a bizonyító erejű képletek az értetlennek semmit sem bizonyítanak. John Gribbin az erre választható utak közül az egyik szeretni valót választja: az ismeretet a felfedezés-történet által meséli el. Így lehetősége van a főszereplők emberi kis- és nagyszerűségeivel fűszerezni a mesét, illetve a rácsodálkozás folyamatává teszi a megértést: feltárul a szemünk előtt az egymásra épülő tudás. A maga vargabetűivel, tévedéseivel, az elméletekkel, amik leírtak valamit a tapasztalatokból, de egészében mégse állták meg a helyüket. Amihez aztán tudósok meggyőzött köre makacsul ragaszkodott. A tudományos ismeretszerzés nagyon sok tekintetben az ilyen makacs ragaszkodások, beidegzett meggyőződések feladásáról szól.
 

Az Orion-köd és tágabb környezete Dr. Zseli József képén, a vörösen derengő Barnard-hurokkal. A halványan derengő (csak az optikáink számára látható) külső ív egy egykori szupernóva-robbanás hullámfrontját rajzolja ki - a  kidobódott anyagból táplálkoznak a régióban található csillagbölcsők. Csillagászati értelemben egész közel: a Barnard-hurok legközelebbi zónája nagyjából 1000 fényévre, az Orion "öve" alatt látható Orion-köd csillagkeletkezési régiója 1270 fényévre található.

Például a geocentrikus világkép feladása igen hosszú folyamat volt valójában, egészen az 1930-as évekig eltartott – és az átlagember fejében szerintem máig nem történt meg ez a paradigmaváltás. A Föld már Kopernikusz, Kepler és Galilei munkássága által kikerült az univerzum középpontjából, 1600 táján, de egészen az atom szerkezetének és az elemek keletkezésének feltárulásáig, a kvantummechanika születéséig megmaradt a szilárd meggyőződés, hogy a bolygónk anyagi szerkezete, anyageloszlása jellemző az egész univerzumban. Valahol totálisan érthető, miért ragaszkodtak ehhez a tévhithez – hiszen a fizika törvényszerűségei érvényesnek látszottak az egész univerzumra, így a benne foglalt, megszerzett ismeretek egészét kivetítette az egész világra a tudós egyetemesség-igénye. Mintegy utolsó bástyaként tartották evidensnek, hogy a Nap anyageloszlása nem különbözik a Földétől, és a megszerzett (és az atombomba által gyakorlatban is alkalmazott) új ismeretek elméleteit, a megismert reakciók megértés-foglalatát ezen evidencia korlátai közt szerették volna megfogalmazni. Nem történhetett meg – még egy kiválasztottság-érzettel kevesebb maradt az embernek. Bár szerintem gyönyörű a tudat, amit helyette szereztünk: elemi szinten része vagyunk a nagy egésznek. A világ azért ilyen, hogy létrejöhessünk benne, egyáltalán nem kivételes következményként – és azért lehetünk ilyenek, mert körülöttünk a világegyetem ilyen.
 

A Rozetta-köd csillagkeletkezési régiója Bartek Luca képén. Középen a rocksztáréletet élő (élj gyorsan, halj fiatalon) ifjú csillagokkal, amelyek heves csillagszele tisztára fújta a körülöttük terülő régiót - és a köd peremén további csillagok keletkezését indukálja. Ezek a fiatal csillagok rövid életük végén majd szupernóva-robbanásban szórják szét az anyagukat - így keletkeznek a nehezebb elemek. Ez a régió sokkal messzebb van, mintegy 5200 fényévre - de még mindig a Tejút azon spirálkarjában, amiben a Naprendszer is.

Csak néhány jellemző ismérvet rajzolok itt a szavakkal (főleg a beillesztett képek alatt) - nem hiszem, hogy a tartalmat sokkal kevesebb szóval össze tudnám foglalni, mint a kötet terjedelme. Ez amúgy John Gribbin érdeme: nagyjából a legkevesebb szóval meséli el a kozmikus körforgás életciklusait, a folyamat mentén, ahogy az emberiség ráismert. A kötet egy párhuzamos olvasás alanya valójában, ami megmutatja, hogy mennyire nehéz dolga van a befogadónak, ha belebonyolódik egy ilyen érdeklődésbe. Ha nagyon szűkre vonom: én csak Molnár József Népszerű Csillagászat című, 1865-ben megjelent (tehát magyar nyelven nagyon korai) csillagászati ismeretterjesztő művét szerettem volna érteni, hiszen megkaptam ajándékba Timitől – de mivel a könyv a magyar csillagászati szaknyelv születése előtt íródott, a terminológiáit csak úgy fejthettem meg, ha máshonnan tájékozódva először megértem, miről beszél a pécsi Lyceum egykori tanára. Nemcsak emiatt, de emiatt is bonyolódtam Marik Miklós Csillagászatába, s hogy értsem, amit olvasok Dálya Gergő Bevezetés a csillagászatba című alapművébe; ugrottam neki egy párhuzamos olvasásban Athur Koestler Alvajárókjának, olvasom egyre inkább a friss szakirodalmat csillagkeletkezésről, Napról, csillaghalálról – nemcsak emiatt, de többek közt emiatt is olvastam el Gribbin könyvét.
 

A Teremtés Oszlopai a Sas-ködben, a James Webb űrteleszkóp NIRcam és MIRI műszereinek fotóin. E képpár kapcsán a tőlünk 6500 fényévre található csillagbölcsőről egy remek cikk olvasható a csillagászati hírportálon.

Úgy érzem, megérte belebonyolódni ebbe a sokrétegű olvasásba. Hogy ilyen mondatokat olvashassak, a szerző tollából: A „mennyből hullott manna”, amely az élet előfutárait a Föld felszínére hozta, a szó szoros értelmében, nemcsak költői képként, csillagpor volt. És ebből a csillagporból állunk mi is.
 
Kiadó: Akkord
Fordította: Dr. Both Előd
Lektorálta: Dr. Szabados László

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Sandman: Az álmok fejedelme (sorozat 2. évad)

Ez a világ és benne Álom tényleg szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i „változtasd meg élted” követelése a művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az „archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel láttam a nyitó évadban, hogy a ma sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj, különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész. Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be: folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora szaltót.

Mert a második évad az olykor elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi fogalmazott egy beszélgetésünkben: kiegyenesített, oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó. Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése, (nem kis feladat, hiszen a legértékesebb a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető ág-bogot, levélzetet.

Hiszen Timinek például „nem tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak). És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes teljességre. A reakciója alapján szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett - ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett, valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet. 

Kiszálazva Timi ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban, bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó), hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti, mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre, talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le – s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még nehezebb.

Tényleg köszönöm az alkotóknak, hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi muszáj hogy legyen benne badarságok, konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy, kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a Sandman világának valódi veleje. Volna vele tennivalónk.

Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Cornwall – az elveszett Éden nyomában

Következzék egy súlytalan, csacsogós körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom, amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván, pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk, hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus jelentéssel bír számodra?
 

Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 

St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült,
és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit

Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 

Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. 
Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését.

…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 

A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - 
 melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. 
A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: 
ami elveszett, soha nem hozható vissza.
  

A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.

Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:

PuPilla

Dóri

Zakkant

Eszti

Mandi

Zenka

Mike Carey: Lucifer (második kötet)

Az egymásba csavarodó mesék élvezete. Ahol a kimenetel a legtöbbször nem kétséges, a címszereplő velünk lesz még köteteken át, az izgalmi faktor mégis tapinthatóan jelen van. A legtöbb egymásba csavarodó mesében őrá vadásznak, még ott is, ahol nem is szerepel. Másokért is izgulhatunk bennük, a kimenetelt tekintve a legtöbbször hiába, a kimenetelt tekintve legtöbbször a gyászig. Nem egészséges, ha a barátodra ennyien fenik a foguk, nem életbiztosítás, ha az őr-dög a barátod. Direkt írom hosszú ő-vel. Valamit tényleg őrizne, ami mindannyiunk számára bitang fontos (még akkor is, ha a nézeteink bő fele szemszögéből nézve illúzió): a szabad akaratot.

Mike Carey ezt az átvett figurát kíméletlenül a magáévá tette, de abban a világban, amit szintén átvett – ettől varázslatos a kontinuitása ennek a folyamnak, hogy a világ is önazonos a Sandmanban megismert mozgató létkeretével. A hozzáadott tartalomban van így is néhány hatalmas bukfenc – talán a legnagyobb, hogy az egyre jobban kibomló konfliktus jellege (az ősi istenekre, a mitológia isten-világára hajazó) apa-fiú viszonyból fakad. Azzal, hogy Hajnalcsillag az Úr fia, hogy nem az elsőnek teremtett, legtisztább szándékokat úgymond „edénybe foglaló” eszköz, az elsőnek megtestesült fény, hanem leszármazott, jelentősen megnő a mozgástere. Innentől számunkra otthonosan értelmes a lázadása, és érthetőbb az önállósuló ereje. Hogy ez mennyire sajátságos teológiai katyvaszokat szül amúgy, abba bele se megyek, gondoljatok arra, hogy így Jézus, az egyszülött valójában másodszülött, az írás szerint így az Antikrisztus maga… Vagy mit is mondok… Sokad-szülött, ha a többi angyal is Istenfi, ha a testvér titulus, ami annyiszor elhangzik köztük, valid. Így a megváltót csak az ember-mivolt tünteti ki e relációban, valamiféle sanda glóriával. Meg hogy őt legalább anya szülte...

Ez amúgy sokkal lényegesebb, mint tűnik, és egyenesen fakad az Ezüst város koncepciójából. Ahogy az angyalok égi városa erőközponttá lesz, mesélhetővé válik ezekkel az amúgy teológiailag is oly bizonytalan státuszú szereplőkkel a szokott: lehet bosszútörténetet, jellemfejlődést, szerelmet, halált mesélni bele, égi és pokoli szereplőket lehet a saját mesemódjaink kreatúráivá alakítani. Csak most nem szuperhős, mutáns, multiverzum-szökevény a kreatúra, hanem isten, kisisten, végtelen emanációja, démon, ősi zárvány, vagy éppen angyal. Esetünkben legelöl, címszerepben a bukott, ugye. Teológiailag bizonytalan státuszúak, hiszen az egyház pogány sokerő-kultuszokhoz való finomillesztésének eszköze volt a hitvilágban köréjük szőtt mese - a modern feléledésük Miltonnal indul. Gaiman is az ő nyomain járt, csak meglépte a nyomtaposás közben a lehető leszélsőségesebb lépést: a Sátán felmond, cseréptörést kiabálva kiáll a szerepéből. Mike Carey ennek a kiszakadtságnak a teljesen logikus mitológiáját építi tovább – a kényszerből teremtővé válásig, a teremtő szokott, vagy szokatlan csalódásaiig a teremtményeiben.

Persze ez a teremtett Újvilág nem áll külön, egyedül való módon megkerülhetetlenül és végtelenül, mint az a Teremtés, ahonnan kiszakadt. És amikor a benépesülése bevándorlássá lesz, a potenciális „gyarmatosítók” figyelmét is teljes értelemben kelti fel. Tüneményes, ahogy a mítoszt folytató író megérti és kifejti a Lilituk, Lilith gyermekeinek dilemmáit és választásait – a mítoszt összemarkoló író homályban hagyott utalásait mintegy a fénybe vonva. És méltó és üdvös, ahogy mítoszt teremt a Tarot önlétét megélni akaró kártyapaklija, a Basanos számára. Az első gyűjteményes kötetben elmesélt pakli-genezis és hatalomforrás parazita-szint után ez az igazán méltó ellenfél (a Teremtésen kívül, Lucifer teremtésében kiteljesülve) tényleg megfingatja kicsit a Hajnalcsillagot. Nagyon ügyes, ahogy odarakja ebbe a mókába megint Susano-O-No Mikoto által a másik megalapozást – a rejtett aknák gyönyörűen robbannak, további várakozásokat keltően. 

Bár néha a világalap Sandman-hoz képest kicsit vastagabban látszik, hogy még mi lehet. Az Effrulban megélt mese, a Kacérkodás a kárhozottakkal füzetei a pokoli karriert építő kárhozottal, Christopher Rudd mesterrel eléggé határozott irányba mutatnak, bár ha végül tényleg az teljesül, amire gondolok, sem leszek elégedetlen. Mert kifinomultan gyönyörű lesz az a látvány. Ha teljesülnek a várakozásaim, akkor is érdekel, hogyan mesélik el – ezt ebben a világban nem először élem, amúgy átélheti bárki, aki elég mitológiát fogyasztott, és ismeri ennek a világképnek az építkezését. Ha tévednék, és mégis meglepnek, annál jobb! Tényleg szeretem ezt a világképet és mesemódot, szerintem a jelen életeinkre is sokkal nagyobb hatással van a tételes tényeknél – csak nézz körül, és látni fogod a mesék erejét. És van olyan szál, ahol a meglepetés borítékolt – például nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki Gaudium, a vádalkura hajtó pokoli „testőr”, szívecske-szemű tesója, Spera és a mennyből űzött Mihály arkangyal sajátságos cimborasága.

Ami a rajzvilágot illeti, például Effrul pokol-tartományának meséiben, ahol egy füzeten belül is egymás keze alá dolgoztak a saját jegyeik el nem eresztő rajzolók, Peter Gross és Dean Ormston, a sokszínűség kifejezetten jót tett az olvasás ritmusának. A finoman eltolódó optikák. Egyébként is, kezdem nagyon megszeretni Dean szálkás, egyedi figuráit. A betétmeséi irtózatos erővel hatnak a kevés tónusú, szinte szoborszerű figurák által is. A második kötetnek mégis a vendég: Jon J Muth által pszichedelikusra festett Nirvána az igazi ékköve. Egy füzet, amit odarakok magamban a széria totális kedvencei, például Bill Sienkiewitz Behatolása mellé. 

Hála és dicsőség a FUMAX-nak, amiért továbbra sem enged a színvonalból. Legszívesebben most rögtön olvasnám tovább…

Rokonszenvedés - film

Féltem ettől a filmtől, hogy nagyon megérint, hogy felkavar, bevon, megrág, kiköp – sok volt mostanában a minden, féltem, hogy erre a sokmindenre rápakolja az elviselhetetlent. Timi vonszolt bele végül, hogy a sokszor újranézett léleksimogatásaink helyett nézzünk valami újat. És most ne agyrágógumit, hanem valamit, ami megmozgat. Ami átmos. Féltem ettől a filmtől, de a páromnak teljes mértékig igaza lett. Miközben nagyon megérintett, bevont, összeharapdált és kiköpött, megéreztette velem, hogy mire van szükségünk. Hogy időről időre erre van szükség.
 
Vannak ezek a szelíd dolgok, ezek a Sundance-filmek, anno jó régen A régi környék nyesett ilyen finoman a napjainkba, ahogy ez a mozi. The Real Pain, egy igazi fájdalom – valóban az, nem több, nem kevesebb (megint gazdagabbak lettünk egy szerencsétlen magyar címadással). New York-i zsidó srácok, unokatestvérek, a nagyanyjuk halála után holokauszt-emléktúrára indulnak egy kis, válogatott csoporttal Lengyelországba – megnézni, honnan gyökeres a család, hol volt gyerek és túlélő a nagyi. Annyi csapda van egy ilyen történetben, annyi pátosszal tölthető lehetőség! Gyászrétegek lelkiismeret-furdalás rétegek keretében, kötelező gesztusok csábítása a szent nézői várakozás (korábbi filmek építette) aknamezején. Na, ezek nincsenek ebben a filmben.
 

Van helyette Benji, az érzékeny és öntörvényű tesó, és David, a felelősségteljes, fegyelmezett uncsitesó. A gesztusaik vannak, ahogy egymásra, a bennük hurcoltra, a körülöttük sokszor értetlenül tébláboló társaságra, a külvilágra rezonálnak – mikor melyik hatás az erősebb. Benji folytonos társasági szabályszegései, a beléjük göngyölt varázslatos önazonosság, amivel a legsótlanabb útitársat is leveszi végül a lábáról. És David, aki irigyli és megveti, szereti és gyűlöli – hiszen nem érti, ez a szemmel látható bátorság, életöröm, magával következmények lesése nélküli azonosság hogyan fordulhatott maga ellen. Hogy a túlélők unokája, aki csodával határos módon létezik, hogy ennyi csoda terméke hogyan csavarodhatott rá egy üveg altatóra?
 

Benji, aki belevonja az egész emléktúra-csoportot egy önfeledt „játsszuk el” pózolásba a Varsói Felkelés Emlékműnél - nagyon kortárs, nagyon amerikai, nagyon gyerekes mókába, amiben csak David nem vesz részt. A kezébe nyomott mobilokkal fotózza a pózokat, miközben pontosan érzi, az egész mennyire bizarr, és nem egy rétegében mennyire kegyeletsértő. Ami a keze által képekre kerül. Ugyanaz a Benji, aki megdorgálja a túlságosan tárgyilagos Jamest, az idegenvezetőt, amikor a legrégebbi zsidó sírt mutatja be az Ó-zsidó temetőben, hogy ez a bemutatás egy rétegében mennyire kegyeletsértő... A sava és borsa a filmnek, aki ujja köré csavarja Marciát, a kaliforniai elvált asszonyt és folyamatosan irritálja az Ohio-i szakembert, Markot (akinek a leginkább nem fér a világába), és aki egyedül zokog a döbbent, tehetetlen részvét csendjében, miután a csoport látta a megsemmisítő tábort. Kieran Culkin ezért az alakításért minden díjat sokszorosan kiérdemelt.
 

Tudom, hogy annyira vicces és elbűvölő. És mindannyian ezzel a képpel fogtok távozni erről a csodálatos férfiról, ami sok szempontból igaz is. De amikor elképzelem, egy rozoga pincekanapén fekszik, miközben New Yorkban vagyok a gyönyörű feleségemmel és az imádnivaló gyerekemmel, és ez egyszerűen kibaszottul megöl. Bocsánat. Túlzásba vittem a dolgokat... Bocsássatok meg, hogy idéztem. Túlzásba vittem a dolgokat. De másképp nehéz, szinte lehetetlen volna elmondani, mennyire fontos ellenpont a szelíd csoda létrejöttéhez David és az ő józan visszafogottsága. Ahogy például a végén az ajtó előtt, kint hagyja az emlékezet kavicsát, nem viszi bele az életébe, a feleségéhez, a pici fiához. Jesse Eisenberg is pontosan felmutat a szerepben, és nem egy didaktikus indokrendszert, de egy élet kompromisszumokkal teli mindenségét, ugyanúgy, ahogy Benji. Minden mesterkéltség nélkül.
 

Az már csak hab volt ezen a tortán, amikor utána olvasva kiderült, ez minden tekintetben az ő filmje. Írta, rendezte; sőt, az alaphelyzet a nagynénjével megtörtént – a ház, amit az unokatestvérek meglátogatnak a végén, valóban a családjáé volt, a família valóban onnan származik. Hogy ez a csodálatosan természetesre hangolt mozi, ami talán az utóbbi idők legkevésbé mozija (a legjobb értelemben értsétek) tényleg személyes ügy, megvalósult szembenézés és gyászfeldolgozás, hogy tényleg tükör. Amibe belenézhettem én is. Holott nem vagyok zsidó, a gyökereim egy részét saját kezűleg téptem ki, ezer vonatkozásban élek mást és máshogyan. És nem azért nézhettem bele, mert vannak gyászaim, van dolgom velük, vagy mert az önpusztítás kísértete ült már a vállamon. Hanem mert a két (vagy mit nem mondok, az összes) szemünk láttára lobogó láng lélek dilemmáiban vagyok én is otthon. Belenézhettem Jesse, és a filmkészítők tükrébe. Az ilyesmit illik megköszönni.