Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.
Másfelől ez nagyon mai történet.
Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik
együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna
sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból
tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait.
Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a
világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két
órákon át csacsiságokat (nem figyeltél:
póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az
értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz)
megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy
mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy
az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.
Nagyon mai történet, mert így
fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a
rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra
hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult
tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat
keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk.
Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk
hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már
építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja
meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.
Miközben nem vagyunk vele
erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy
a Macskafogóban az utcaegér: ide a
dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal,
hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz
hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt
tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”.
Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár
észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk
ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez,
ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt,
ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert
már senkiben nincs béke a felek közül.
Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.
Nagyon jó játszótársakkal. Colin
Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy
elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után
borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított
nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck
szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is
vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan
vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a
színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a
díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan
Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben
nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna
elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts
Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó
asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két
jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony
(akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és
érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain
játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő
csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.
Meg kéne becsülnünk a
kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik
drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami
egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.
Egyszer csak ráébredtem, hogy erről mesél a Joker is. Csak az egy ízig-vérig képregényfilm, minden potmétere túl van húzva, a pszichopátiáig; egyszerre (mesei) karikatúra is - ahogy tükörbe nézet, ezzel az enyhítő körülményeid is felsorolja. Ez a film nem kegyelmez. Holott látszólag ez a göngédebb - ahogy valóságos, és hétköznapi benne a kibékíthetetlen.
VálaszTörlés