Stephen Fry: Trója - a nagy történet

Haragot, istennő zengd... Így kezdődik a mese, az európai kultúrát megalapozó mese, írták már sokan, sokan észrevették – a világunk irodalmának kezdetét jelentő mű így kezdődik. „Kezdetben vala a harag...” mondhatnánk. Így kezdődik Homérosz története, amit most Stephen Fry átiratában kínálok nektek, jó szívvel, mert megérdemli. Nagyon szerettem, ahogy a Mítosz kötetében (igazi, száraz angol humorral) összemarkolta az istenek történeteit, és nagyon kíváncsi vagyok, a Héroszok történeteit hogyan görbíti az irónia szelíd tükrén át. Azt is el fogom olvasni, valójában a Trója – a nagy történet előtt kellett volna, de ezt a könyvet akarta Nolan filmje bennem, ezt a történetet akarta, a filmre vitt másik gyökérzetét. Ezt a mítoszt, amit mi irodalmi alkotásként kezelünk, egy ember kreativitásának produktumaként, holott egy sokkal gazdagabb, ezerfelé ágazó, brutálisan szabad kulturális szőlő-tő borának szűrt párlata.
 
Stephen Fry az egészet meséli a maga módján – azaz az egész velejét jelentő Iliászt körbedúdolja a sokfelől, sokak tollából ágazó eredet- és következménytörténetekkel is. Kerek és gurul. És élvezetes – könnyen olvasható, igazi csemege, ahol nem fonnyad el a történetek gazdag, alluzív tartalma sem. Bárki fiatalnak kezébe adnám, mert ebben a száguldva frissülő özönben már ehhez a kötethez is hozzá kell lassulni némileg. És ez a sebességváltás most szükséges hozzá, hogy ha felébred a kíváncsiság a zengő szavak bősége iránt, a forrás iránt (amely, mint jeleztem, valójában egy jól csatornázott, antik vízcsap inkább), szóval, ha felébred a kíváncsiság az Íliász iránt, ne ölje meg rögtön az olvasást maga a mű, az időmérték szabta lefolyással lassan és (valljuk meg) idegenül ható gyönyörűsége.
 
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
 
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
 
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
 
Csak egy apró részlet a legelejéről, amikor Khrűszész, Apollón szentélyének papja hiába kéri Agamemnóntól, hogy kiválthassa rabságából a lányát – s később megátkozza ezért az egész görög tábort. Ezzel a konfliktussal kezdődik az Íliász, és ha ráhangolódsz az olvasásra, elég hamar folytatódik benned, mert amúgy kaland- és rémmese, háborús horror, valójában bitang modern, mert folyamatosan találhatsz a saját korunkból analógiákat az olvasott történethez. Csak tényleg hozzá kell lassulni a bőbeszédűségéhez, az aprólékosságához, ahogy kismilliószor elveszik (a mi száguldó akció- és szuperhős-filmjeink ritmusához képest főleg) a saját részletei szépségében. Stephen Fry igazi erénye (például az amúgy korrekt Trencsényi-Valdapfel által a Görög mitológiában elénk tárt átirathoz képest) hogy olykor szinte szemtelen lazasággal átülteti a mai közbeszédbe a sztori terjengős párbeszédeit. Hogy kiderülhessen: ez a szuperhős-történet, amit olvasunk, valójában mennyire brutálisan jól eltalált, mennyire szövevényes, sokrétegű, s mennyire aktuális mese.
 
S hogy így, az egészet körbemeséli, remek kedvcsináló, az Íliászon kívül a többi történethez is. A hősei sokkal közelebb jönnek hozzánk ebben a könnyed, a szövegből ki-kiszóló tálalásban, mint amennyire elsőre az antik eredeti közel engedi őket – szembesülhetünk vele, hogy például Odüsszeusz nemcsak leleményes és ravasz, de valójában mekkora seggfej gazfickó is; hogy a hőseink valójában gátlásaikat olykor minden skrupulus nélkül levető, indulataiktól cincált tömeggyilkosok. A kultúránk megalapozó történet ebben a tálalásban sokkal meztelenebb, mint az eredeti kínáló-tálon – de ez a pucér pucsítás valójában bitang jól áll neki, insta- vagy egyéb felületre való szelfiért kiabál. És bármennyire is akadjanak fenn a fennköltség elkötelezett papjai ezen, közelebb van az értelmezése a hősökhöz, mint azoké, aki méltóságteljes, fehér szobrokká imádták őket.
 
Teremtsen kíváncsiságot. Ha csak néhány fiatal nyúl hozzá miatta az eredeti történetekhez, már megérte.

Rachel Kushner: A teremtés tava

Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
 

Tán a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít. Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami, ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
 
Engem beszippantott.
 
Már önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd: nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban legyen miért terroristának kikiáltani őket.
 
Irány hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk, a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető, aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket, öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges halmozásnak ésatöbbi…
 
És mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken, álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit, és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján? Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is - mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
 
Mivel ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
 
De legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
 
Vagy mégis? 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ács Eleonóra