Scott Pilgrim a világ ellen

Abban a pillanatban megvett magának ez a film, amikor bejön a Universal-intro, Edgar Wright pixelfeldolgozásában – mondhatni az első kockáktól kezdve imádtam. Mert eséllyel vesz le a lábáról minden játék-fant azonnal a film, amit az első kockáktól átjár a féktelen és gáttalan önirónia, ahol idézőjeleződik minden kocka (néha többszörösen is), egyfajta morbid görbe tükörként szimultán mesélve szerelem-, média-, zene-, stílus-, akció-, de leginkább akciójátékfüggésről. A szemünk előtt komplett élőszereplős game „történik”; az ember fia szinte várja, mikor nyúlhat maga is a joystickhoz-billentyűzethez-konzolhoz – mert akármilyen hihetetlen, ez a játék minden valahai vagy jelenlegi játékfüggőnek „beetet” az utalások sokadik újranézésre provokáló tömegével, a klasszikus pixelhősök rajongó-őskövületeitől a mai háromdés net-csapatjátékos kicsihuszárokig. Ha öt percig is függő voltál, ezt a filmet nem lehet nem szeretni. Telitalálat, agybalövött színtiszta celluloidmámor.

Megvesz és megesz akkor is, ha a képregény boldog ismeretében mint képregény-adaptációt tekinti mohó, képre élezett szemű geek-ként a nézője, igaz ez úgy is, ha magyarul még nem olvasható az egész Pilgrimiáda. Az apró különbségek, a történetvezetés módosulásai a műfaji különbségekkel így-úgy magyarázhatók, még ha tapasztalataim szerint az igazi rajongókat leginkább ez szokta felháborítani. Mert ezeken túl a film igen tisztességes adaptáció, végülis hozza azt a kötelezőt, hogy elmeséljen egy már ismert történetet egy másik „nyelven”. Ráadásul képben folyamatosan megjeleníti a maga játékra hangolt utalásvilága mellett-felett-alatt a képregényes, global-mangás alap, Bryan Lee O’Malley történetének rajzolt kockáról-kockavilágát is. Hogy csak a legnyilvánvalóbbra utaljak: a feliratok (túl azon, hogy a game-jelleg legerősebb támaszai) nem egyszer mintegy mozgó-kép-regénnyé alakítják a látványt; a manga hangjelző vagy sebességérzet-jelző vonalain át a szövegbuborékok használatáig sokszor és sokféle képelemmel utal vissza az adaptált alanyra a film.

Az viszont igen érdekes kérdés, mit kezd Scott Pilgrim valószínűtlen geek-világával az a néző, aki soha nem került a virtuális játéktér bűvöletébe, és nem érdeklik a képregények sem. Akit így nehezen ragadhat el az utalásokba csomagolt irónia, akinek a harsány (olykor zaklatott) vágások, a valószínűtlen történet, a túlrajzolt karikatúra-karakterek olyan idegesítő összképpé állhatnak össze, amit filmről filmre eddig talán csak Tony Scott volt képes rendszeresen összeollózni; s a műfaji kavalkádot, (innen nézve akár zagyva és aránytalan mi-a-franc-ez-t) bámuló értetlen néző legfeljebb fejfájásra vált jegyet így, nem elragadtatásra. Erre azért bőven megvan az esély, ki lehet nyugodtan mondani, rétegfilm ez; kell hozzá bizonyos befogadói érintettség. Legalábbis nem árt, ha ült már geek mellett az ember, aki beül erre a filmre; enélkül – minimális alapismeretek nélkül – könnyen nézhetetlen összevisszaság képzetét keltheti.

Hiszen túlzásba visz – pont a túlzás által ironizál – nem egyszer számtalan önreflexív elemet a film. Amit nagyon élvezhettek csinálni az alkotók. Nem tudom, mekkora csapat dolgozott a filmkockákra szerteszórt poénmennyiségen, hányan bábáskodtak a forgatókönyv fölött (és hogy nézhetett ki a storyboard), de ilyesmit nem összeizzadni szokás. Az első nézésre szinte felfoghatatlan képi gegtömeg okán borítékolom, hogy DVD-n nagyobb siker lesz ez a film, mint a moziban, holott ott sem volt épp bukás. Pedig a történet pár mondatban összefoglalható: Scott egy garázs-zenekar tagjaként sikerről álmodik, biztonságos szerelmi vizeken a nagy csalódás után, amíg szembe nem jön vele Ramóna. Aki felborítja az életét. Főleg azzal, hogy meg kell küzdeni érte: a hét gonosz ex egymás után hívja ki Scottot halálig tartó párviadalra. Ha akarja Ramónát, küzdeni kell érte. Gyermeki képlet ez, kamaszfantázia: már az érdekességeket árul el zavarba jött korunkról, hogy a képregény ezzel a történettel kultstátuszba emelkedett.

Persze ott sem a történet adta a projekt sava-borsát, az első kötettől a szerethető, minden elrajzoltságuk ellenére is jellemző, azonosulást provokáló karakterek jelentették a csáberőt. Hatványozottan fontos volt tehát a szereplőválogatás, nagyon sokat lendített a filmen, hogy ez igen jól sikerült. Michael Cera az ideális Scott Pilgrim: bájosan lúzer esetlenséggel esik-kel a szerelemtől sújtott főhős szerepében. Amíg nem vált akciómódba; mert a bunyókban viccesen hiteles „játék-karakter” válik belőle, aki legalább annyiszor kel fel poraiból, mint a prérifarkas a gyalogkakukk viszonylatában. Lehet és kell is szurkolni neki az exek ellen, azért a párviadalokban a Góliátok ellen jobbára ő a Dávid. Igaziból Cera alig nyújt többet, mint amennyit már nem egyszer láttunk tőle, például a Juno-ban – pedig tehetséges figura, ugyanannyi eséllyel lehet a későbbi idők kattant tudós-főgonosza belőle, mint egy kevésbé ciki kortárs Louis De Funes - de ide ez pont elég. Mary Elizabeth Winstead Ramónája jól hozza a múltja elől menekülő vagány csajszit. Az exek nagyon jók, látszik, hogy szerették a szerepet; főleg Jason Shwartzman a főgonoszságot. A leghumorosabb karakter azért a Kieran Culkin által megformált meleg lakótárs-barát, a rengeteg ebből fakadó szituációs komikummal – de itt minden mellékszereplő kap legalább egy emlékezetes pillanatot, a gimis alibibarátnőtől a zenekar tagjain át a könyvtároskisasszonyig.

Írtam, hogy rétegfilm, lehetne egy más megközelítésben is az. Mert valójában a film (a képregény is) kamasznyelven beszél arról, milyen, ha szerelmes vagy (vagy beléd szerelmesek, miközben te nem), milyen az egyedüllét ellen járni valakivel (milyen, ha veled járnak az egyedüllét ellen); a téma valójában a kamasz-szerelem. Az első meg a sokadik, a futó meg a szívtépő, a valódi és a hazug. Kamaszmese ez az igazi megtalálásának vágyáról, odabeszélő, korosztálybarát tanulságokkal. Annak viszont kiváló. És biztos vagyok benne, hogy az a korosztály az összes apró utalást (szóljon képregényre avagy játékra) egyből érteni fogja.