Maryrose Wood: Méregnaplók

Manapság a mindent elárasztó ifjúsági fantasy-rengetegben igen nehéz olyan könyvet találni, ami vámpírok vagy vérfarkasok után ácsingózó sápkóros tinilányok helyett eredeti történettel, igazi mesével, varázslatos hangulattal és élő karakterekkel száll versenybe a fiatalok figyelméért. A Lybrum Kiadó egyfelől az épp tetőző divathullámot lovagolta meg, másfelől viszont épp szembe ment vele, amikor kiadta Maryrose Wood Méregnaplók című regényét. Ami ifjúsági is, fantasy is, titokzatos is, van benne egy kis szerelem is, mégis fényévekre van a vámpír-vérfarkas-zombi-tündérromantika alkotta fősodortól.

A XVIII. században játszódó történet főszereplője a fiatal Jessamine, aki a Hulne apátságban lakik özvegy édesapjával, a magának való Thomas Luxtonnal, akit a helyiek gyógyítóként ismernek, ő maga kertésznek vallja magát, leginkább mégis tudós, aki a gyógyfüvek tanulmányozásának szenteli életét és mindent megtenne azért, hogy kifürkéssze titkaikat. Lakattal lezárt Méregkertjébe a világ minden tájáról gyűjtött mérgező növényeket, és napra nap figyeli őket,  kutatja a hatásaikat, és a szerzetesek ősi titkát, akik egykor az apátság területén éltek, és a legenda szerint mindent tudtak a növényekről.

Jessamine magányos és elszigetelt életet él apja mellett, aki többet törődik a növényeivel, mint vele, míg egy napon be nem toppan életébe egy különös fiú. Gyom a közeli elmegyógyintézetből kerül Luxtonhoz, s hamar kiderül, hogy nem véletlenül gyógyította meg teájával az őrülteket: a fiú jobban ért a gyógyfüvekhez, mint a kutató, mintha valami mágikus kapocs fűzné hozzájuk, szinte minden titkukat ismeri. Van, aki ölni tudna ezért a tudásért, ám Gyom féli, szabadulna tőle. S mint kiderül, megvan rá az oka. A Jessamine és Gyom között felébredő vonzalom nem marad titokban, s a lányon rejtélyes betegség lesz úrrá, amit csak Gyom gyógyíthat meg. A Méregkertbe összezárt csendes gyilkosok magukhoz hívják a fiút, akinek ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megmentse Jessamine-t, ám nagy árat kell fizetnie érte.

A rövidke regény elsősorban a hangulatával ejt rabul. Úgy olvastatja magát, hogy észre sem vesszük: csak bele akartunk lapozni, megnézni-megszaglászni, mi ez, mégis már a felénél járunk. Misztikus, elhagyatott tájon, egy romos apátságban játszódik, magányos lányka a hősnője, és mindent körbevesznek a titkok, a kimondatlan gyanakvások, rejtélyek, s a mérgező növények. Természetszerű, hogy ha egy történetben lezárt méregkert van, akkor előbb-utóbb előkerül a kulcsa, és a növények életre kelnek - Maryrose Wood új értelmet ad ennek. A mérgező szépségek egymással összezárva szövögetik terveiket az évek alatt, és szépen lassan erősödnek. Előbb-utóbb annyira erősek lesznek, hogy senki nem állhatja útjukat. Az írónő ötlete, hogy érzésekkel, erővel, személyiséggel ruházza fel a növényeket, igazi különlegességet eredményez: hisz akarhat-e bármely fantasy-író érdekesebb szereplőt, mint a gyönyörű, ám veszélyes nadragulyabogyó vagy fenségesebb gonoszt, mint a pusztító Oleander?

Tán nem véletlen, hogy a növények érdekesebbek, mint az élő szereplők, akik közül Jessamine kissé vértelen – tapasztalatlan, elnyomott lánykaként nem is nagyon lehet más; apja kezdettől fogva taszító mániáival és azzal, ahogy elhanyagolja lányát; Gyom meg… hát, ő Gyom. Nehéz megkedvelni, azért ami, ám nehéz igazán neheztelni rá bármiért amit tesz, mert tiszta szívből teszi. A kötelező jellegű csavar a történetben maximum a nagyon fiatal olvasókat lepi meg, őket viszont lehet hogy elborzasztja. Borzasztó is, hisz míg a növények természete a gyilkolás, s igazán nem tehetnek róla, milyen testbe születnek, és kinek ártanak, az emberi gonoszságra nincs semmilyen mentség.

Igazi régimódi, gótikus hangulatú sötét mese ez, ami messze jobb szórakozást nyújt, mint  a legtöbb divatos ifjúsági lufi, kár, hogy ilyen rövidke és hogy ilyen keveset tudunk meg a növényekről. Folytatása persze ennek is lesz, az írónő trilógiát tervez, remélem, a jövőben megtudunk még ezt-azt a Méregkert lakóiról. 

Kiadó: Lybrum

Fordította: Hudácskó Brigitta