Ferdinand von Schirach: Bűnös?

Néhány fiatal túl nagyot markol egy betöréssel, többek közt hozzájutva egy befolyásos japán család ősi kincséhez – a következmények átrendezik a környékbeli „alvilágot”. Egy nyugdíjas orvos mégsem tudja betartani a nejének tett fogadalmát. Az aranyifjú testvérpárt tragédiába sodorja egy véletlen. A legkisebb Abou Fataris fiú egy büntetőperben népmesei módon szerepel. A gyilkos, akiről – hiába van őrizetben – nem lehet tudni, kicsoda… Szokatlan, de mégis jellemző történeteket tár elénk a bűn és bűnhődés világából a Partvonal kiadó dokumentum-krimi sorozatának legújabb darabja, Ferdinand von Schirach Bűnös? című kötete. Megtörtént esetek szubjektív krónikája minden történet, a büntetőjogász-ügyvéd szerző tollából, aki a saját praxisából szemezget e kötetben.

Az idős orvos esetéből idézek: „A német büntető perrendtartás legutolsó reformja eltörölte a büntetőperben a vallomást kötelezően megerősítő eskü intézményét. Régóta nem hiszünk már az esküben. Ha egy tanú hazudik, hát hazudik – egyetlen bíró sem gondolja komolyan, hogy az eskü bármit is változtatna ezen. A modern embert hidegen hagyja az eskütétel. Csakhogy, és ez a „csakhogy” itt most egy egész világot jelent, Fahner nem volt modern ember. Ő komolyan gondolta az ígéretét. Az esküje életre szólóan kötelezte…” Az elhitt eskük világához képest a kor, amelyben élünk, még kevesebb illúziót hordoz, és bizony kiábrándultabb a szerző megközelítésénél is a bűnről való vélekedés. Hiába szól a közelmúltról, Schirach hiába modernebb ember, mint egykori védence, Fahner; a könyv a nyolcvanas évek levegőjét árasztja magából: furcsamód egy eltűnt kor dokumentumaként hat, a szöveg-modor és a mögötte lakó értékrend tekintetében is.

Sajátos helyzet ez: miközben a szerző világosan az értésünkre adja, hogy mennyire nem táplál illúziókat a jog „helyzetmegoldó” képessége iránt, a megfogalmazásba rejtve ott lakik a meggyőződés a jognak a társadalmi igazságosság megteremtésében betöltött alapvető szerepéről. A „jogban cselekvő” ember felelősségtudata feltételezi itt az egyén társadalmi felelősségtudatát. Shirach könyve ettől szinte „hidegháború-korvégi békebeli” hangulatokat áraszt: ahogyan a szerző viszonyul a bűnhöz, a maga szilárd értékrendje birtokában. Mára ez sajnos szinte anakronisztikusnak hat – amin ő megdöbben és amivel megdöbbentene, gyakran marad ingerküszöb alatt. Pedig annyiban mai, hogy valójában mindegyik történet a jog tehetetlenségét meséli, egytől egyig olyan helyzeteket tár fel, ahol vagy „egyéb erők”, emberiesség, empátia kéne döntsenek; vagy a résztvevők teszik lehetetlenné akármilyen „igazságosság” megvalósulását – az ítélet, avagy a jogászi cselekvés mégis kénytelen a jogi keretek között maradni, saját mozgásterében és belső rendjének megfelelően eljárni.

A világunk jutott túl azon a társadalomképen, ami ezt a könyvet meghatározza. Pedig a szerző remekül hangszereli a történeteit, komoly irodalmi mesélőke birtokában, a történetek kikerekednek és „továbbgurulnak” az ember fejében, a mesélés módja mondhatni: rendben van. Teljesen helyénvaló az a „bennfentes valóságszag” is, ami a szerző pozíciójából adódik. Épp a megfelelő mértékig látunk bele az ügymenetbe: a több agyon nyomná a mesét, a kevesebb nem hitelesítené – jó arányérzékkel formálja történeteit a szerző.

Mert valójában tényleg nem az ő készülékében van a hiba. A mi „szabad világunk” értékrendje zuhant teljes képlékenységbe, árulkodik erről számtalan napmintnapi hírcsemegénk, mesél a törvényi tehetetlenségről – igazából szörnyű, hogy a mi rémkatalógusainkban az általa „mélyen megítélt” mostanra sajnos inkább természetes velejáró. Az más kérdés, hogy így hathat szinte egzotikusan egy-egy alig páréves történet a kötetben, így válik egy szemlélet emlékművévé, ahelyett, hogy – a dokumentumkötetek műfaji kötelezvényét tartva – kort festene a kortársnak.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Várnai Péter

Korábbi kommentek: