Richelle Mead: Véreskü

A Vámpírakadémia sorozat harmadik kötete, A halál csókja az ifjúsági fantasy műfajában szokatlanul erős és bátor befejezésével hatalmas várakozásokat gerjesztett a rajongókban – bennem is. Kézbe véve  a negyedik kötetet, óhatatlanul felmerült, hogy Mead nem tud majd megfelelni ezeknek a várakozásoknak, kicsit félve olvastam hát, de szerencsére nem kellett csalódnom. Ha nem is ütött akkorát, mint a harmadik rész, és kissé felemásra sikeredett az a bizonyos nagyon bátor és érdekes szál, összességében nem rossz a folytatás, és továbbra is látszik hogy van egy határozott ív, halad valamerre a sorozat, nem csak pakolgatja egymás után a folytatásokat az írónő.

Vigyázat! Spoilerveszély lehetséges!

Miután a harmadik rész végén Rose, a dampyr testőrtanonc elhatározza, hogy elhagyja az iskolát és strigává vált szerelme nyomába ered, hogy megölje, a negyedik rész kezdete már Oroszországban éri. Egy rettentően bosszantó és iskolás stílusban megfogalmazott prológus után – melyben a biztonság kedvéért feleleveníti az írónő az első három rész eseményeit és vámpírvilágának főbb sajátosságait – Rose Szentpétervár éjszakai életébe veti magát, hogy strigákra vadásszon, akik remélhetőleg elvezetik majd Dmitrijhez. A logika ugyan kissé megbicsaklik, amikor a tizennyolc éves testőrlány egyedül vág neki a hatalmas Oroszországnak hogy megtaláljon egy veszélyes strigát a másik sokezer között, de tudjuk, hogy a könyvekben nincs lehetetlen.

Némi szerencsétlenkedés után Rose belebotlik Sydney-be, az alkimistába, aki egy titokzatos szervezet tagja, ők a morák ember szövetségesei, akik mora mágia segítségével harcolnak az éjszaka sötét teremtményei ellen. Sydney segítségével Rose eljut Szibéria mélyére, a titokzatos dampyrvárosba, ahol megismerkedik Dmitrij családjával, egy lélekmágus-árnyékcsókolta kötelékpárossal, akik az összes eddigi ismeretünknél többet tudnak a Lissát és Rose-t is sújtó különleges kapocsról, és egy csapat renegát dampyrral, akik Rose-hoz hasonlóan nem tették le a Hűségesküt, hanem a saját szakállukra vadásszák a strigákat. Rengeteg olyan dologgal találkozik, amit nem tanítottak meg neki az akadémián, egészen új életlehetőségeket fedez fel, és komolyan elgondolkozik azon, hogy van élet az akadémia és a mora királyi udvar meghatározta szabályokon túl is, akár Oroszországban, egy szerető család tagjaként. Azonban a Dmitrijnek tett egykori fogadalma nem hagyja nyugodni, folytatja hát öngyilkos küldetését, hogy levadássza egykori szerelmét.

A negyedik rész nagy kérdése, hogy mit kezd Mead a strigává lett Dmitrij és Rose románcával, folytatja-e abba a kegyetlen irányba, amerre elindult, vagy valami rózsaszín fordulattal oldja fel a dolgot. Egyelőre egyik irányba sem dől el a dolog, nincs romantikus és megnyugtató fordulat, de nincs egyértelmű megoldás sem. Csak további kérdések vannak, így viszont az emberben óhatatlanul felmerül, hogy az a százötven oldal a könyv közepén igazából felesleges volt. Ami Rose és Dmitrij találkozása után történik, és amerre az események fejlődnek, az nálam kivágta a biztosítékot, főleg azért, mert az eddig magabiztos és kemény lányból totálisan hülyét csinált. Érdekes, hogy pont ez nem tetszett, mert egyébként én mindig és mindenben keresem a gonosz mélységeit, mindig arra vágyom, hogy mutassák meg, mit éreznek a sötét oldal általában sablonosan ábrázolt tagjai; itt ezt megkaptam, csak hát nem volt elég jól megírva. Mead jó, nagyon is, de annyira azért nem, hogy olyan mélységekbe lemenjen, amikbe én szeretném. Ez az a furcsa eset – nem gondoltam volna, hogy valaha ezt írom – amikor inkább maradt volna felszínesebb, mert azt tényleg jól csinálja. Ellenben a történet vége megint a helyén van, ahogy egy sorozat közepén kell, semmi nem oldódik meg, semminek nincs vége, kapunk egy szép nagy kérdőjelet és egy pici fényt az alagút végén…

Miközben Rose és Dmitrij saját kis külön csatájukat vívják a világ túlsó felén, azért Lissáról és az akadémiáról sem feledkezünk meg, hála Rose és Lissa kötelékének. Rém praktikus írói megoldás, hogy Rose bármikor átruccanhat Lissa fejébe, így nem maradunk el semmiről. Az akadémián mondhatni, minden a megszokott kerékvágásban folyik, intrikák, kavarások, utazások az udvarba, és egy új igazgató meg az ő kicsi lánya, aki hirtelen Lissa legjobb barátnője lesz. Rose persze féltékeny, aztán kiderül hogy milyen jó, hogy ő néha Lissa fejében jár, így sok mindentől megmentheti. Annyira érdektelen volt ez a szál, és Lissa még mindig annyira idegesítő, hogy legszívesebben átlapoztam volna ezeket a részeket, de akkor lemaradtam volna a még mindig a legjobb karakterek közé tartozó Adrian Ivaskovról is.

Lényegesen lassabb tempójú, szétesőbb és sokszor idegesítőbb volt ez a rész, mint az előző, amiért viszont dicséretet érdemel, hogy jóval többet tudunk meg a morák világáról, mint eddig, és látjuk, hogy az akadémián és Amerikán kívül is van élet. Az új szereplők szinte mindegyike érdekesebb, mint a régiek legtöbbje, remélem, minél többet látunk még viszont, különösen Abe Mazurra vagyok kíváncsi, akiről nagyjából az első pillanattól pontosan lehet tudni, hogy kicsoda, csak Rose nem jön rá – ilyenkor azért óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy az író miért nézi ennyire hülyének az olvasóit.

Az utolsó oldalakon csak úgy mellékesen elpöttyintenek egy információt, felvetődik egy lehetséges irány, amerre mozdulhat a sorozat és a szereplők sorsa; ha hiszünk neki, akkor szépen körvonalazódik előttünk, mi lesz az egésznek a vége. Érdekes, de nem olyan bátor, mint amit vártam. Aztán ki tudja, lehet, hogy ezzel is csak csőbe akart húzni minket Mead, és nem is úgy folytatódik, ahogy én gondolom… A válaszra tavaszig kell várnunk.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika