Cendes barát (film)

Nézem a filmhez készült interjúkat, ahol Enyedi Ildikó erről a régi kíváncsiságról mesél. Hetvenes évek, a fiatalsága, egyfajta poszt-hippi közegben, a flower power – a kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való kommunikáció kísérleteiről az újságokból kivágva gyűjtötte a cikkeket. Meséli, hogy a nekem is szinte meseinek tűnő kísérlet, amikor a növény, a csendes barát az emberbarátot érzékelve (egy szenzor segítségével és egyéb elektromos eszközökön át) kinyitja a kertkaput neki, valóban megtörtént: egy kanadai tudós használta erre a hazugságvizsgálón felugró impulzust – s hogy a filmben az ő kísérletét reprodukálták.
 
Hogy ez a kíváncsiság már igen korán, a Simon mágusban megjelent, ahol a gyilkossági ügyet, amiért Párizsba hívják, Simon, a mágus egy szobanövény, egy fikusz segítségével oldja meg – hogy valójában azt a rejtélyt a növény oldja fel, a növényi „szemtanú”, a maga testbeszédével, amit Simon megért. És elmerengek rajta, mennyire fókuszált, az élő dilemmáit és érintődéseit mennyire tisztán nyitva tartó alkotóval van dolgunk – hogy mekkora türelem kell mindehhez, hogy évek során át, filmek mellett, amik minden energiáját követelték, életben és fókuszban tartsa ezt a kíváncsiságát.
 
Marburg városának szívében van egy füvészkert, és ott áll benne egy több száz éves ginkgo biloba fa. Az őrült tempóval változó jelenben egy növény a legtávolabbi múltból – egy élő őskövület. 270 millió éve a fajtársai uralták a bolygót, aztán belekerült az akkori, aktuális fajpusztulási hullámba, és csak a világ néhány eldugott szegletében, egy japán sziget csücskén, mély kínai völgyekben maradt fenn néhány példánya. Az európai botanikusok beleszerettek, és magoncokat telepítettek itt is, meg ott is, kertekben, arborétumokban – mára elég sok élő példánya van mindenfelé. A kártevőit elsodorta az a régmúlt kihalási esemény, gyakorlatilag háborítatlan. De maga a megtestesült (növényi) magány, hatványozottan az, még a többi telepített arborétum-lakóhoz képest is – nem más dialektust, hanem másik nyelven beszél, mint a ma egykori, földnyi élőhelyén terpeszkedő burjánzás.
 

Marburg városának szívében van egy sokat látott füvészkert – a fája hosszú, türelmes figyelméből kismillió kis szelet emberi magány érzetvilágára látni. Hármat látunk ebből. Három fontos, paradigmaváltó időszakban. Hetven éve vagy 120 éve, ha ugyanígy ülnénk itt, mást látnánk, és mást éreznénk, mást emelne ki a tudatunk, mert ez valamilyen módon egy kulturális konstrukció is mondta Enyedi Ildikó a Sellyei kastélypark arborétumában rendezett vetítésen, ahol az egyik (tán a legtöbbet mutatott) fa-színésze áll. Mert persze három fa-színész kellett a három, különböző korú fához: az 1908-as botanikus kert fájához, a hetvenes évek kommunává alakított kertjében immár sokkal érettebb, s a 2020-ban, a Covid első hulláma idejére a lezárt kertben immár kiteljesedett, látványt uraló faóriáshoz.
 

Három különböző időszak, háromféle csendes, makacs, magányos emberi lázadás. Gréte például, az első nő a marburgi egyetem biológia tanszékén. Egy formabontás, egy paradigmaváltás első fecskéje. Csak nem egy kis feministához van szerencsénk? Kérdezi tőle a kegyetlen felvételin őt kínozni akaró professzor, aki aztán nem tudja megtörni a lány fegyelmezettségét a Linné tanaiba csomagolt szexizmusával. De ez többek közt azért lehetséges, mert Gréte szinte „fiúvá lesz” ebben a sajátságos szerepben (ha már androgün nem lehet). Viszont ebben a szerepben így nem önmaga – elképesztő a magánya, maga felé is, befelé is. És ennek a magánynak a Ginkgo fa az egyik (számunkra legfontosabb) tanúja.
 
Ezért fordulna az Isadora Duncan szellemében működő, egyfajta antik tánc-érzést újrateremteni akaró női körhöz például – de a saját valóságát végül az idős fényképész segédjeként elsajátított fényképezéstől kapja vissza. Ahogy a növény-fényképek által újranyílik a saját nőisége, ahogy a fényképezés, mint a növény lényét megőrző lehetőség megnyitja neki az utat nemcsak ebben az „addig férfivilágban”, de (újra) saját magához is. És ezt a saját magát már képes érvénnyel, hitelesen kínálni a szerepre, amire hívatott. Megdöbbentő mélységet ad ennek, hogy a fényképek és elkészülésük teljesen hitelesen idézik meg a növényfényképezés egyik úttörője, Karl Blossfeld munkásságát – az 1900as évekre jellemző fényképezőgépek, a fotó-nagyítások, az üvegnegatívok, az eljárások a filmben pontosan olyanok, mint ahogy és amilyen eszközökön anno elkészültek Blossfeld képei.
 

Mint ahogy a már említett 1970es évekbeli kísérlet is (a megvalósítása legapróbb szintjéig) korhű és valid – a filmen is. Aki elvégzi, Hannes, a 21 éves tanya-szökevény germanista diák valójában igen furcsa magányt hordoz. A kora deklaráltan felszabadult, mozgalmár fiatalságában egyfajta szelíd konzervativizmust, aki nem szív be és nem szeretkezik a mámor kedvéért – ehelyett például szelíden és időszerűtlenül szerelmes, Rilke Duinói elégiáját olvassa és Gundulának, a biológus-hallgatónak, akibe szerelmes, Goethe (korában amatőrnek tekintett, pedig figyelemre méltó) növénytanát idézné. Valamit, ami érték volt, és érték marad – bármilyen divatos, lázadó paradigmától függetlenül.
 

S aki pontosan tudja, gyerekkorától fogva tisztán látja, hiszen paraszti sorból érkezik, hogy a növény kizsákmányolt áldozatunk. Éppen ezért nem hajlandó kínozni a kísérlet „alanyát” a nyaraló lány által rá bízott muskátlit. Ehelyett összebarátkozik vele – és ebben engesztelés van, a másik élet mély tisztelete. Egy alaposan kizökkentett, a társaságban is belső magányt és meg nem értettséget élő fiatal élet tiszteli meg azt a másforma életet, és ennek a szeretet-köteléknek érző tanúja a kertben álló, Hannes által sokat látogatott Ginkgo fa. Számomra hármuk közül Hannes a legkomolyabb lázadó – hogy egy korban, ahol mindannyian egyéniségek vagytok, merte a legtisztábban sugallni az elsuttogott én nem önazonosságát. Azt a tiszta látásmódot képviselve, ami amúgy annak a deklarált lázadásnak akár a valódi veleje lehetett volna.
 
A kortárs agykutatót, Tony-t viszont a barátomnak szeretném, mélyen és belülről. Az embert, aki ott találja magát bezárva egy kényszermagányba a Covid lockdown-ja idején, egy üres egyetemi campusban. A kommunikációról, annak a nehézségéről és az az iránti vágyról szól, többek között, ez a film – és Tonynak tényleg nincs kivel beszélnie. Nem tudja élni az életét, nem tud tanítani, amiért ide jött, nem tudja folytatni korszakalkotó megfigyeléseit a csecsemők érzékeléséről és metakommunikációjáról. Végtelenül, durván ingerszegény helyzetében kényszerből fordul a növényi gondolat letapogatása irányába, a saját, modern szenzorokra épülő technikáját használva, és az érzékelést, a vizsgálatot (nagyon pontosan gödeli elvek alapján) empátiával, önmagát is belevonva (ahogy a csecsemőkkel is, olyan mélyen bevonódva) végzi el. Valóságos növénykommunikációs kísérletet látunk persze itt is, ahol különböző interfészeken keresztül megpróbálunk a magunk számára érzékelhetővé tenni jeleket.
 

Az valami gyönyörű, ahogy lassan kinyílik a viszonyuk! És ahogy párhuzamosan ezzel, a tipikus lezárás-kori távkommunikáció mellé, a netes beszélgetés mellé a növénykommunikáció szakértőjével (Alice szerepében az így, monitorra száműzve is teljes értékűen élő Lea Seydoux), párhuzamosan az outsider kíváncsiskodása mellé, hiszen Tony neves agykutatóként is (ezen a másik szakterületen) amatőr, odakerül az épület biztonsági őrének, Tony egyetlen élő emberi kapcsolatának lassan formálódó, természetes kíváncsisága, és a belőle nyíló viszony. Ahogy Tony lassan tényleg kialakít egyfajta türelmes kommunikációt a fával, úgy nyílik az óriási kulturális távolság és a nyelvi akadályok ellenére a két ember valószínűtlenségben is hiteles barátsága. Tony Leung tökéletes a szerepben, amit Enyedi Ildikó bevallottan neki írt – ha nem vállalta volna, teljesen újra kellett volna gondolnia a rendező-írónak a kortárs szálat. Szerencsére örömmel jött – ez is sugárzik a filmről.
 

Végül a lényeg: tényleg lehet úgy érezni, hogy ezek a történetek a fa történetei, rólunk. Hogy ez a ginkgo fa a mesélő; hogy a rokon érzetek, a hasonló pillanatok előhozzák a jelenünkbe a az érzetvilági emlékek helyzetre rímelő múltját. Elmesélik az idegpályákon táncikáló jelek. A kíváncsiságunk és az előítéletek traverzei között, ahogy a három ember kíváncsi a történetében: az első lány a férfivilág egyetemén, a hippi-korba csöppent parasztfiú, az agykutató vendégprofesszor a karantén kényszerű parkolópályáján. Lassú, gyönyörű képek, óhatatlanul az, ahogy elképzeljük, de ezt is tudja magáról, ahogy anno a Testről és lélekről esetében is tudta: amikor képzel, nem szégyelli megmutatni sem, hogyan teszi. S jól teszi. Mert közben a kíváncsisága kicsöppent az önzéseinkből.
 
Csendes barát. Nincs feloldás, de nem is lehet, ebben a lassú növekedés-történetben, ahol teljesül egy magányos fa általunk megértett kívánsága: örökölhesse a létét a magba rejtett jövő. Nincs, és nem is lehet feloldás. Feloldozás van - valami megtörténhetett mind a három ember életében. Azaz előttünk a történet arról, ahogy az ilyesmi történhet, megálmodta egy figyelmes, kíváncsiságát fókuszban tartó érzékenység, egy csapat elkötelezett, szeretni való embertársunk segítségével képekbe rakta, hangok helyénvaló sorát komponálta alá - nézhető.
 
Nézzétek.

Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya