Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Cornwall – az elveszett Éden nyomában

Következzék egy súlytalan, csacsogós körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom, amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván, pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk, hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus jelentéssel bír számodra?
 

Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 

St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült,
és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit

Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 

Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. 
Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését.

…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 

A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - 
 melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. 
A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: 
ami elveszett, soha nem hozható vissza.
  

A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.

Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:

PuPilla

Dóri

Zakkant

Eszti

Mandi

Zenka

Mike Carey: Lucifer (második kötet)

Az egymásba csavarodó mesék élvezete. Ahol a kimenetel a legtöbbször nem kétséges, a címszereplő velünk lesz még köteteken át, az izgalmi faktor mégis tapinthatóan jelen van. A legtöbb egymásba csavarodó mesében őrá vadásznak, még ott is, ahol nem is szerepel. Másokért is izgulhatunk bennük, a kimenetelt tekintve a legtöbbször hiába, a kimenetelt tekintve legtöbbször a gyászig. Nem egészséges, ha a barátodra ennyien fenik a foguk, nem életbiztosítás, ha az őr-dög a barátod. Direkt írom hosszú ő-vel. Valamit tényleg őrizne, ami mindannyiunk számára bitang fontos (még akkor is, ha a nézeteink bő fele szemszögéből nézve illúzió): a szabad akaratot.

Mike Carey ezt az átvett figurát kíméletlenül a magáévá tette, de abban a világban, amit szintén átvett – ettől varázslatos a kontinuitása ennek a folyamnak, hogy a világ is önazonos a Sandmanban megismert mozgató létkeretével. A hozzáadott tartalomban van így is néhány hatalmas bukfenc – talán a legnagyobb, hogy az egyre jobban kibomló konfliktus jellege (az ősi istenekre, a mitológia isten-világára hajazó) apa-fiú viszonyból fakad. Azzal, hogy Hajnalcsillag az Úr fia, hogy nem az elsőnek teremtett, legtisztább szándékokat úgymond „edénybe foglaló” eszköz, az elsőnek megtestesült fény, hanem leszármazott, jelentősen megnő a mozgástere. Innentől számunkra otthonosan értelmes a lázadása, és érthetőbb az önállósuló ereje. Hogy ez mennyire sajátságos teológiai katyvaszokat szül amúgy, abba bele se megyek, gondoljatok arra, hogy így Jézus, az egyszülött valójában másodszülött, az írás szerint így az Antikrisztus maga… Vagy mit is mondok… Sokad-szülött, ha a többi angyal is Istenfi, ha a testvér titulus, ami annyiszor elhangzik köztük, valid. Így a megváltót csak az ember-mivolt tünteti ki e relációban, valamiféle sanda glóriával. Meg hogy őt legalább anya szülte...

Ez amúgy sokkal lényegesebb, mint tűnik, és egyenesen fakad az Ezüst város koncepciójából. Ahogy az angyalok égi városa erőközponttá lesz, mesélhetővé válik ezekkel az amúgy teológiailag is oly bizonytalan státuszú szereplőkkel a szokott: lehet bosszútörténetet, jellemfejlődést, szerelmet, halált mesélni bele, égi és pokoli szereplőket lehet a saját mesemódjaink kreatúráivá alakítani. Csak most nem szuperhős, mutáns, multiverzum-szökevény a kreatúra, hanem isten, kisisten, végtelen emanációja, démon, ősi zárvány, vagy éppen angyal. Esetünkben legelöl, címszerepben a bukott, ugye. Teológiailag bizonytalan státuszúak, hiszen az egyház pogány sokerő-kultuszokhoz való finomillesztésének eszköze volt a hitvilágban köréjük szőtt mese - a modern feléledésük Miltonnal indul. Gaiman is az ő nyomain járt, csak meglépte a nyomtaposás közben a lehető leszélsőségesebb lépést: a Sátán felmond, cseréptörést kiabálva kiáll a szerepéből. Mike Carey ennek a kiszakadtságnak a teljesen logikus mitológiáját építi tovább – a kényszerből teremtővé válásig, a teremtő szokott, vagy szokatlan csalódásaiig a teremtményeiben.

Persze ez a teremtett Újvilág nem áll külön, egyedül való módon megkerülhetetlenül és végtelenül, mint az a Teremtés, ahonnan kiszakadt. És amikor a benépesülése bevándorlássá lesz, a potenciális „gyarmatosítók” figyelmét is teljes értelemben kelti fel. Tüneményes, ahogy a mítoszt folytató író megérti és kifejti a Lilituk, Lilith gyermekeinek dilemmáit és választásait – a mítoszt összemarkoló író homályban hagyott utalásait mintegy a fénybe vonva. És méltó és üdvös, ahogy mítoszt teremt a Tarot önlétét megélni akaró kártyapaklija, a Basanos számára. Az első gyűjteményes kötetben elmesélt pakli-genezis és hatalomforrás parazita-szint után ez az igazán méltó ellenfél (a Teremtésen kívül, Lucifer teremtésében kiteljesülve) tényleg megfingatja kicsit a Hajnalcsillagot. Nagyon ügyes, ahogy odarakja ebbe a mókába megint Susano-O-No Mikoto által a másik megalapozást – a rejtett aknák gyönyörűen robbannak, további várakozásokat keltően. 

Bár néha a világalap Sandman-hoz képest kicsit vastagabban látszik, hogy még mi lehet. Az Effrulban megélt mese, a Kacérkodás a kárhozottakkal füzetei a pokoli karriert építő kárhozottal, Christopher Rudd mesterrel eléggé határozott irányba mutatnak, bár ha végül tényleg az teljesül, amire gondolok, sem leszek elégedetlen. Mert kifinomultan gyönyörű lesz az a látvány. Ha teljesülnek a várakozásaim, akkor is érdekel, hogyan mesélik el – ezt ebben a világban nem először élem, amúgy átélheti bárki, aki elég mitológiát fogyasztott, és ismeri ennek a világképnek az építkezését. Ha tévednék, és mégis meglepnek, annál jobb! Tényleg szeretem ezt a világképet és mesemódot, szerintem a jelen életeinkre is sokkal nagyobb hatással van a tételes tényeknél – csak nézz körül, és látni fogod a mesék erejét. És van olyan szál, ahol a meglepetés borítékolt – például nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki Gaudium, a vádalkura hajtó pokoli „testőr”, szívecske-szemű tesója, Spera és a mennyből űzött Mihály arkangyal sajátságos cimborasága.

Ami a rajzvilágot illeti, például Effrul pokol-tartományának meséiben, ahol egy füzeten belül is egymás keze alá dolgoztak a saját jegyeik el nem eresztő rajzolók, Peter Gross és Dean Ormston, a sokszínűség kifejezetten jót tett az olvasás ritmusának. A finoman eltolódó optikák. Egyébként is, kezdem nagyon megszeretni Dean szálkás, egyedi figuráit. A betétmeséi irtózatos erővel hatnak a kevés tónusú, szinte szoborszerű figurák által is. A második kötetnek mégis a vendég: Jon J Muth által pszichedelikusra festett Nirvána az igazi ékköve. Egy füzet, amit odarakok magamban a széria totális kedvencei, például Bill Sienkiewitz Behatolása mellé. 

Hála és dicsőség a FUMAX-nak, amiért továbbra sem enged a színvonalból. Legszívesebben most rögtön olvasnám tovább…