„Ezzel
a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az
utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az
világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt
kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak
van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És
a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával
bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik,
izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a
keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap
ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az
emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról
sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának
a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor
Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha
azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne
lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro
Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és
drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle
a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik,
minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót
és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik
megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle
meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a
spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.” Mostanában sokat vekengek magamban azon,
hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta
gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami
az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor
elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm
nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható
hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen
hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna
egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő
csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel
kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti,
végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban
ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom,
mit várhatok (irodalmi buborék?). Virginie
Despentes
jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül,
hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan
Az elszúrt idő nyomábanjának
hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra
azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát,
ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani
az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan,
mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre
megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam,
rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora
pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá,
hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám
élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni… Pedig az első kötet még annyira
kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos
elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori
vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti,
vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az
utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a
kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük
az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját,
nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó
továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott.
Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután
elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá
kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De
tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire,
se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag
piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre
halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs
kezd vadászni. Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél
Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai
és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei
közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy,
hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a
gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha
egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája,
akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon
egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő
kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni,
hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra. Közben megismerjük a mai francia társadalom
alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais
negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire
elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző
szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és
transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló
lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből
lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét
költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim
professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami
fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és
ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az.
Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a
levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással
szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely
közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az
álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus
nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy
hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak. Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető
gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a
szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott
története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett
elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem
(meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani.
Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a
zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel),
elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy
ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom
által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak
a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges
identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a
csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád
meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és
szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni. Innentől
spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az
utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi
legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon
sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról… Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan
építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem
vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez
a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók
iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre
szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a
remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent
átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a
szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan
természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus
elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj,
mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő,
ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz.
Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas,
magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt
és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még
gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen?
Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye
egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az
élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még
oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami
még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és
az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt
időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.
