Joe Hill - Gabriel Rodríguez: Locke & Key - Kulcs a zárját - Az Aranykor (képregény)

Meg kell mondjam, elsőre eléggé megütött e crossover híre. Nagyon szívesen adtam magam anno a Locke & Key képregénynek, mert jóval többet kaptam tőle, mint amit vártam. Hamar megszerettem - és nagyra becsülöm Joe Hillt és Gabriel Rodriguezt érte, hogy a végére se szerettem ki belőle. Tényleg a megtalált empátia és valami eszelős kegyetlenség ölelkezik ebben a mesében, biztos kézzel rajzba téve. A bőrünkön kívül lakó gonoszság, amit kihasználnánk: a fém, amiből kulcsokat önthet a szelíd kíváncsiságtól a mohóságon át a hatalomvágyig az emberi gyarlóság; hogy ez által hogyan engedjük be magunkba, hogyan lesz (túlságosan is) emberivé ez a kint lakó, idegen gonosz. A megszállottság sokféleségének szépséges, de kíméletlen meséje az a képregény. De hogy a Sandman világába hatoljon? Abba a hallatlanul komplex csodába, a kultúránk álomvilágába, amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra (úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik)? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne szűkítsen a mítosza mezején azért, hogy belelépve ne lötyögjön benne, mint gyerekláb az apja gumicsizmájában.

Pedig bízhattam volna a szerzőpárosban, eredetileg is olyasmit raktak elém, amit így elmesélve, ezzel a rajztechnikával nem tudtam volna ilyennek elképzelni. Olyannyira átfordult bennem ez az ódzkodás, hogy dilemmába lökött: a Kulcsház meséinek kötetei mellett, vagy Neil és alkotótársai klasszikusának kiemelt polcán legyen-e a helye – kik övezzék (hol képezzen övet), vagy, ha egészen pontosan akarom mondani: honnan vegyem elő majd újra. Eldől, de most még nem rakom el. Azt hiszem, ennél pontosabban semmi nem jelzi, hogy most milyen státuszba került. Hogy egy darabig még itt hever, a kupacokon, kézügyben.

Hill és Rodriguez szépen ágyaznak ennek a másik mesébe lépésnek. A történetfolyam ártatlanul indul és optimistán – ahogy a millennium után a múlt század. Olyan, mint a Titanic: egy évszázadnyi hatalmas idea, nagyravágyás és álom – nyilván e rajzolt alternatívában is a maga jégéles határaiba ütközik. Nagyon pontosak ezek az alapozó játékok, a négy előzmény-történet az Álomúr birodalmába átlépő ötödikhez. Nagyon pontosan vesznek el illúziókat. Az illúziót, hogy Aranykor jön. A kicsi világ illúzióját, amit szabályozhatsz, uralhatsz a tudással, amit megszereztél. Hogy hiába juttatod a Holdba a veszteséget, a színfalak mögé, ahol az emberi színjáték tényleg álarcát veszti – attól még veszteség, attól még keserű. A kamaszillúziót, ami hatalmat kíván, hogy jót tehessen, de az önpusztításon túl nem jut vele. Amúgy a Kulcsház egész mitológiája ilyen kamaszillúzió – ezért ennyire gyermeki benne mindenki, akinek rég felnőtté kellett volna válnia. Dr. Chamberlin Locke, vagy a felesége, Fiona úgy gyermekiek (gyermekfantázia-rajzok), ahogy minden ilyen misztikus hatalombirtokos, aki nem használja az erőit nyers hatalomszerzésre. A Kulcsház jellegében a jó gyerekek játszóháza. Ahol azért elszabadulhat a kópéság. Egy másik blogon egész bejegyzés-folyamot rittyentettem e gyerekség köré, egyéb apropóból, nem ragoznám itt túl.

A lövészárok-háborúban elszabaduló kamaszálom teszi fel erre az előkészítő szakaszra az árnyakat hadba hívó koronát. A század illúziói: gigászi dolgok, óriási gépek, épületek és eszmék, a gyorsabban, magasabbra, erősebbre mérnöki csodái a pusztításban is gigásziak. A család kamasz fia, John amikor elmegy háborúzni a kulcsok hatalmával, nyerni úgymond az értelmetlennek tartott szülői tiltás ellenére, ezt nem látja. Hogy amit a háborúról és megnyeréséről gondol, és ahogy gondolja, szintén ama század illúziója volt. Itt szakad át a mesei horror, meglephet, mennyire keserű és kíméletlen lesz innentől ez a mesébe oltott mese – hiszen valójában még most se akar (nem is tudna) realitás lenni. 

Csak át akar vezetni a Sandman univerzumának határain: amivel rímelne a mi megélt illúzióvesztéseinkre, annak szálait egy másik, gyönyörű illúziókból szőtt kárpitba ölti-hímezi. Miközben tétet teremt, átélhetőt, valódit; és egy nagyon jól átgondolt időhidat a két világ között. Mégpedig pofátlan bátorsággal – szerintem Neil Gaiman tényleg szívből, igazán szeretett a szerzőpáros kutatási asszisztense lenni, mert ezzel a többszörös csavarral, meg az oda vezető úttal az Álom birodalmába a végén valóban megtisztelték a történetét. Mintha egy eddig nem látott, fontos puzzle-darabka került volna a Sandman-univerzum méltó helyére, aminek a hiánya csak most tűnt fel; úgy, hogy eddig nem hiányzott, és mégis, minden oldalán pontosan illeszkedik.

Valójában persze ez is illúzió – ha nem is a huszadik századé, hanem mai, és meglehetősen divatos. Szerencsére a belebeszélők tudják ezt, tisztában vannak vele, mibe szőtték a maguk (nyugodtan mondhatjuk, hogy rajongói) látomását. Én úgy döntöttem, hogy van benne helye. De bárki dönthet másképp. Mert ahogy az igazán jó crossovertől elvárás, az eredetiből Hill és Rodriguez babaháza egy szemernyit nem vett el. Egész marad akkor is, ha nem illeszted bele ezt a puzzle-darabot. Már pusztán ezért nagyon hálás vagyok nekik. Mint ahogy (szokás szerint) csak megköszönni tudom a FUMAX dolgozóinak odatett, gondos munkáját, amivel ezt a könyvet a kezembe adták.