Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret.
Amúgy a borítóról a plágiumvád
ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a
belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon
azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem
értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter
világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne
lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó
levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában,
a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé
és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai
ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a
kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például
Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a
világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling
varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig
szervesen épülnek bele, A mágia könyvei
gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve:
patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt
történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak
tekinthető bázisa.
Patchwork (vagy mozaik). Amihez
elsősorban a DC többé vagy kevésbé nagyot futott fantázia-világai (Mint amilyen
a Hellblazer univerzuma), a gótikus
képregény világa általában, és Gaiman saját (határain amúgy is másokéba mosódó)
Végtelenek őrizte mítoszrendszere adják az alapot – a szélesebb környezetet
pedig Bram Stokertől Stan Leeig bezárólag nagyon sokan. Neil Gaiman a
gyerekhősét, Timothy Huntert azokba a világokba kergeti mágiát tanulni, ahol
otthonosan érzi magát, másfelől pontosan azt csinálja vele, amit a
köszönetnyilvánításban felsorolt nagy fantáziájú írók egykor Neillel, a
kisfiúval: varázslatot mesél a szürkeségébe. Tim esetében egy esős nagyvárosi
nap mesétlen, magányos deszkázásába. A képregény apja nem állítja, hogy nincs
mágia, csak azt: választásod kérdése, hogy számodra van-e – illetve azt
határozottan, hogy a meséinkben van. Ezt a tizenkét éves, saját világába
szorult kiskamaszt megint felfoghatom önéletrajzi tükörnek, mint ahogy az egész
képregényt önvallomásnak: Neil elmeséli benne, hogyan és hol lelt mágiát akkor,
amikor a legszürkébb volt körülötte a világ. De szerintem ezzel egyben nagyon
sokunk gyermekkorát is elmesélte. A mágia
könyveiből ez a négy csak arra emlékeztetne: könyvtárak vannak tele amúgy a
mágia könyveivel – csak vegyél a kezedbe közülük egyet, és nyisd ki. Ez a
választásod – ha akad más is, annak tekintetében ez a történet (minden látszat
ellenére) nem foglal állást.
Mindezt tényleg elképesztő, olykor festmény minőséget elérő vizuális stílusban tálalják nekünk. Amikor ez a négy részes minisorozat megjelent, a Sandman már szárnyalt, nemcsak népszerű volt, de rajzban is túllépett a kezdetek óvatos konvencióján – úgyhogy ezt a szériát művészi értelemben a szerkesztők az indulásától kezdve teljes szabadsággal az alkotókra hagyták. Hagyták őket bomolni – John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson is bátor, szokatlan, gyönyörű, felkavaró. A harmadik könyv és Charles Wess lóg ki picit, egy képregényben megszokottabb, szerényebb irányba – viszont rajzban ez is eszelősen szabad. És ez a kaland Tündeföldén játszódik, így (miközben másként részlet-gazdag, mint a másik három) gyönyörű vizuális kapocs a Sandman tündérlakta történeteihez: pontosan úgy fest, mint a Szentivánéji álom és A vihar. Van abban valami szép, hogy így is odaköti ezt a mesét ahhoz a másikhoz, ami a megszületését lehetővé tette.
Paul Zelazny az előszóban elmereng
rajta, hogy Joseph Campbell Az ezerarcú
hős című kötete mennyiben adhatta a mintát Neilnek e kalandhoz, hiszen a
benne megrajzolt cselekmény-ív megfeleltethető a tanulmánykötet kultúrtörténeti
kutatásokon alapuló összegzésének elemeivel. Mondhatjuk, hogy tankönyvi, de ha
egyetemest akarsz mesélni, ezek a stációk így határozzák meg Tim útvonalát
(ennyiben amúgy Micimackóét is, például, a maga meséjében – hiszen az a mesénk
is egyetemes). Nekem felüdülés, hogy a kalandok, amik Timmel megesnek, ennyi
réteggel súlyosak, és közben mégis, meglehetősen távol állnak a szokásos
ügymenettől. Ha összevetem a varázslatos és képregény-irodalom szokott
menetével, ez a mese kifejezetten renitens. Nem bosszú-történet. Nem
eredet-történet (vagy legalábbis nem Timé). Nincs egy szem rettenetes fő-gonosz se benne. Amit annak
tekinthetnénk, Hideg Lángok, Vérvörös
Holdak, Sötét Körök nevenincs vezéreit, őket a történeten kívül, mintegy
mellékesen sikálják el Timothy tanítói, a Ballonkabátos Brigád tagjai, mondjuk
úgy, a nagyszünetben, az univerzum iskolaudvarán (bár tulajdonképpen nem kötik
az orrunkra mi történt, mi nem; csak hogy Kalkuttában történt valami). Ahogy olvastam, a folytatások
aztán valamilyen szinten visszatértek a rutinba: meg kell menteni bennük a
világot ettől, vagy attól (vagy önmagadtól). Csak ami szokott (ami, ha így
akarok gonosz lenni vele, Rowling varázsvilágában is csak a szokott). Nekem
felüdülés volt, hogy ehelyett kaptam egy agyas mesét arról, hogy a mágia vajon mi lehet, mi lehet az ára, mit jelent hőssé
lenni benne – ha ezt szeretnéd: ha hőssé
akarsz válni a saját történetedben. Egy agyas mesét arról, hogy a
döntéseinket a legtöbbször nem akkor hozzuk meg, amikor azt hisszük, hogy
meghozzuk. Egy nagyon szeretni való mesét – ami csak egy kezdet, és a
folytatást rábízza a fantáziámra, az álmaimra. Vagy nem, ha azt választom. Ha
úgy döntök, A mágia könyvei a
becsukásával a számomra véget ért. Ezt a döntést ki-ki úgyis maga hozza meg...
de ezt sem akkor, amikor azt hiszi, hogy meghozta.
A folytatásban a történetet feltárva
szeretném szavakba önteni az elragadtatásom, csak akkor olvasd tovább, ha nem
zavar – vagy már olvastad és nyitva maradt benned!
![]() |
A spoilerekhez a folytatás borítóiból szemezgettem, ha kijönnének, venném... pedig ezekből Neil Gaiman már kiszállt. |
A legjobb, ha Timothy Hunter
tanítóira koncentrálunk, s hogy pontosan hova is vezetik hősünket (és általa
minket). Az első idegenvezető az Idegen. Amikor elviszi Timet az első
tanulmányi kirándulására, a mágia kezdeteihez, a Genezis után hamar a DC-s
képregény-világ Ezüst Városa terül
elénk, az épp elbukó lázadó angyalokkal. Ez tehát a képregény szemszögéből
látott múlt – azok a mitológiák és szereplőik kaptak elsősorban hangsúlyt benne,
amik és akik aztán szerephez jutottak a különböző rajzolt, misztikus
szériákban. Már itt megmutatkozik, mennyire nem illusztráció az igényes
képregényben a kép, mennyire tartalom.
Az önmaga árnyékaként rajzolt Idegen, akinek a „jelenben” csak a szeme világít
földöntúli fénnyel, egy kép erejéig itt újra élettel telik. Érdekes vizuális közlés,
amit aztán később egy szöveg-buborékban az alkotógárda szóban is valószínűsít:
Az Idegen angyal (lehetett), aki nem választott oldalt. Nem választott nemet, ahogy a képen vörös tűzben zuhanó
lázadók, nők és férfiak. Mennyire Miltoni, vagy a kultúránk mélyebb rétegeiben
Hénoch Apokalipszisére támaszkodó ez a lázadás, az androgün angyal-lét
megtagadása! Így nem zuhant a vörös tűzben égő vert sereggel; s mégis kiűzetés
lett a sorsa, hiszen egy ilyen forradalomban a semlegesség is ellenszegülés. Szóval
érdemes így figyelni a kockákon a rajzok sugallta tartalmakat, mert nem minden
ilyen kompakt vizuális közlés kap aztán szövegbuborék-támaszt is.
Testvértelen,
Sötétségben járó, így szólítja az ifjú Merlin az Ismeretlent – mennyire érdekes
nevek ezek, főleg a második és főleg a Bukott
Angyal, Lucifer, a Fényhozó nevének viszonyában. Nem maradhatott
jellegtelen szürkében őrangyal, arkangyal sem, mert nem állt az oldalukon; nem
maradhatott a testvérük. Tim tőle egy érdekes, és utalásokkal gazdagon rakott
történelemleckét kap – ahol bárki, akivel beszél (az atlantiszi varázslónő,
megkötött öröklétében, Merlin, a megkötött jövőben, egyiptomi és kínai
szellemek, Doktor Sors sisakja, és Zatara, a színpadi művész mind azt sugallja,
mondja, sírja neki: nem éri meg. A
mágia nem éri meg az árat, amit fizetsz érte (Zatarára majd még visszatérünk...).
Mégis, a fiú persze, hogy többet akar. Többet akar tudni arról, mi nem éri meg.
És ezt egy szélhámos hírében álló
bárhol-járó mutatja neki meg, aki bevezeti a
jelen művészet-használóinak világába: John Constantine. Már akkor gyanút
kéne fognom, amikor Amerikába, ahol a
legtöbb kortárs mágiahasználó él, egy Lockheed Constellation viszi őket –
az ötvenes-hatvanas évek legendás utasszállítója, Howard Hughes legjobban
sikerült fejlesztése, egy Connie,
ahogy a pilóták becézték. Gyanút kellene fognom, hogy mennyire retró az a New
York, ahova érkezünk, ahol aztán Timothy Hunterre vadászidényt hirdetnek. Az
egész történet egy szép, egybefüggő menekülés egy egykori-sose volt Amerikán
át, városról városra, vendégségből vendégségbe; ahol Constantine általában nem
szívesen látott vendég: mindenkinek tartozik valamivel. Kivéve az egy Zatannát,
Zatara lányát. Akinek legfeljebb azzal tartozik, hogy nem tartozik hozzá. A lányhoz, aki aztán igazán komoly
veszélybe sodorja Timothyt, amikor elviszi ismerkedni egy valódi szörnyekkel
teli Haloween-partyra. Milyen érdekes, hogy ebből a csávaból az úgymond
semmilyen mágikus képességgel nem bíró Constantine húzza ki őket – akinek egy
szörny sem fogadja el a nyílt kihívását. Közben felteheted a kérdést is, ki az
a mások testébe bújó szellem, aki Boston
Brandként bemutatkozva folyton megmagyarázza Timnek, mi is történik vele (hamar
választ kapsz google barátodtól), de az igazi kérdés mindvégig ez: kicsoda John Constantine.
S a válasz (amit az utolsó kockákon
erősít meg, ahogy vissza immár egy
Boeing kortárs gyomrában térnek): egy képregényhős. Ahova utaznak, az a
képregény valóságának Amerikája. Ezért nem kell odafelé útlevél... És ezért nem
kekeckedik senki ördögfajzat a legkeményebb ördögűzővel a fekete mágusok,
vérfarkasok és megszállottak bájos partiján. A képregény világában történik az,
ami - ahol Constantine egy megkerülhetetlen, hírhedt figura (mellesleg A mágia könyveibe szereplői által
szuszakolt, elhalt, kevéssé sikeres szériákhoz képest is a fősorban, a sikerben lakik az otthona: a Hellblazer is). Gaiman nem először
játszik el vele, hogy a megálmodott legalább annyira van, mint a mi közös delíriumunk, amit valóság névvel illetünk.
Pusztán attól, hogy mesélünk róla, van. Nem először érezteti, ami a
fantáziánkban történik velünk, az életünkre nézve meghatározó lehet akár –
pusztán azzal, ahogy az önképünket, s ez által a viselkedésünket formálja.
Ahogy például a militarizmust a hősi mesék – ha bennük ragadsz. Ahogy az én
válaszaim meghatározza a világ kérdéseire az annyira vágyott hobbit-attitűd. És
még valami. Ez a mágia-könyv szerkezetében teljesen A temető könyve; tizenkét
évesre hangolva. Tehát valamilyen szinten egy újrahasznosítás (egy képregényírás közben stikában
megírt, Kipling Maugli-meséjét majmoló regény) újrahasznosítása, mégsem tudok
haragudni érte.
Aztán Doktor Okkult elviszi Timothyt
Tündérföldre. Mégpedig a Nyári Alkony
Földjének abba a verziójába, amely a Sandman világában nyert erős
kontúrokat (ettől annyira jó választás Charles Vess – és ugyanaz a stílus). Ez
Titánia birodalma, a Királynőé. Oberon, a király a Szentivánéji álom kaput csukó búcsúja után az Álomúr történetében se kerül szóba soha
többé: a király itt, e földön kő alatt alussza álmát. Nem véletlen, hogy a
Doktor e földön nőalakot ölt – a királynő hatalma ellen ez az egyetlen fegyvere.
Mert ennek a birodalomnak minden rezdüléséhez szükséges az úrnő hozzájárulása. Doktor Okkult ebben a sajátos kettősségben, hogy animust és animát azonos
rangon, felváltva él, a nevében az okkultációra: az együttállásra utal. A király álmát őrző énekes Melchiornak nevezi –
e névnek lehetnek magyar vonatkozásai is: Melchior Miklós, Melchior Cibinensis
a mi alkimistánk volt, nem túl sikeres aranycsináló (le is fejezték...), aki
hitte a lélek átalakíthatóságát, nemcsak az anyagét. Így alakulhat nőből
férfivá és viszont, és ez az átjáró nyitja meg neki a párhuzamos világok
kapuit. Persze az alvó királyhoz ő se juthat be, csak mint férfi... Hogy Tim is
letévedhessen az ösvényről, amit viszont csak a nő ismer e mágiakönyv kalauzában, Doktor Okkultban. Az ösvénnyel,
meg egyéb tündeföldi szabályokkal kapcsolatban írtam egy szubjektívet, a feleségem fotóival, nézegessétek, a képek az
Állatkert Szent Iván éji rendezvényén készültek.) Női felét nevezik Rose Spiritusnak (ez szabadkőműves
kötődésre utal), az Álomúr pedig egyszerűen Kétlelkűnek
szólítja (mert persze, hogy ellátogatunk az Álomba is, a kulccsal nyitható
kapukon át).
Manipuláció kalandja ez! Tekinthetem
úgy, hogy Titánia mindössze jogot szeretett volna nyerni egy Világi Tojáshoz (csak úgy el semmit nem
veszel Tündeföldön, akkor sem, ha te vagy a királynő), s ezért volt az egész, az
út, az eltévedés, minden. Lehet, hogy azért esett így, hogy Tim hozzájuthasson
a világokat nyitó kulcshoz – biztos, hogy egyszer szüksége lesz rá. Van egy
szuggesztív képsor, portrék a tündeföldi kalandból, mind a királynő tekintetét
viseli - az utolsó hölgy is, aki nem
szerepelt a mesében. A képsor végén elhangzik a varázsszó: fiam. Lehet, hogy a tündérek királynője a saját fiának ad e mesében
ajándékot és útravalót? Ez a sok lehet
valójában egyetlen tekintetben bizonyos: ezek a párhuzamos világok egytől egyig
képregény-, vagy legalábbis mesevilágok. Neil az általa bejárt képzelet
birodalmaiba utaztatja a hősét, ezzel azt sugallva: a legnagyobb mágus a
képzeletünk.
Egy kaland van még hátra, Mister E
és a jövő. A lehetséges jövő. A legrémítőbb lehetséges jövő (ahogy olvastam, a
folytatások erre futottak ki: hogyan kell elkerülni). Mert ebben a jövőben a
Timből formálódó mágus szörnyeteggé lesz – ahogy azt Mister E (a misztérium) előre látta. Persze, ez a
tisztaság vágyának dühítően farizeus arca, tényleg egyfajta vakság, ami láttat:
bűntudatból van. Aminek a legvége az idők legvégén egy megelőző csapásnak szánt
gyilkossági kísérlet. Itt és ekkor jelenik meg Halál hugi, és büntetésből
visszaküldi (sétálva) a misztériumot a kezdetekig... És itt ébredhetünk rá: az
eddigi kalandok során számos alkalommal találkoztunk vele, különböző arcaiban,
hogy ő volt Zatara, a bűvész a visszafelé
beszéd mágusa, aki visszafelé írt
graffiti a láthatatlan falon. A hátrálása nem a hova változom, hanem a miért
lettem ilyen jegyében áll. Ha így veszem, minden kényszeres önismeretvágy
ilyen büntetés: folyton hátrálni kényszerít ott, ahol minden (te is) kizárólag
előre haladhat. Ahol a kíváncsiságunk folyton előre szaladna, tapogatva az
időt, hogy elkerüljük azt, amitől ilyenek
lehetünk. Persze elkerülhetetlen.
A jövőkaland amúgy eljátszik vele,
hogy korokon át mennyi ráció és menyi mágia nyilvánvaló a világban. Érdekes ez,
mert például a saját korunk alapvetően az értelembe pozícionálná magát, holott
nagyon kevesen látják át: a technikai civilizáció (mondjuk egy mobiltelefon) és
társadalmi jelenségek (mondjuk a konteó-függés) hogyan működik. Valójában a
tudós is egy-egy szegmensét látja csak a kellő mélységig, és ezekben a
mélységekben egymással vitázó elmélet-szörnyek laknak. Ez könnyen átfordítható
a hit-szerkezetű megközelítésbe, ahol a tudósok összessége egyfajta papságként
funkcionál (akik a szemlélet legfontosabb elemét, a kételyt a maguk szája íze
szerint kiálthatják ki eretnekségnek – mint a klímaváltozás-szkepticizmust
például). A mágia szemléletének lényege a képzet és képzelet. A jövőkaland
végén, ahol az emberiség utolsó, vegetáló maradéka is elfogy a halott bolygón,
csak a képzeteink maradnak – amit a képregény a Tarot szimbólumaival idéz meg.
Tim így találkozik majdnem a végén a tanítói képzetével (majdnem minddel): a
Főpappal, aki minden egykor volt pap, sámán és pápa – aki voltaképp az
Ismeretlen; a Bolonddal, aki John Constantine, Doktor Okkulttal, akinek végre
egyszerre élhet a két fele, Királyként és Királynőként. Csak a Mágussal nem
találkozik, Mister E-vel, mert ő már tovább-hátrált az önismeretbe.
Itt kell ráébrednünk, mi is az elkerülhetetlen ebben a mesében, amitől ilyenek lehettünk. Elkerülhetetlen, hogy
Timothy Hunter mágiát tanuljon, és elkerülhetetlen (semmilyen szinten nem
választás kérdése), hogy a Ballonkabátos Brigád tanítsa – máskülönben Mister E
(a misztérium) nem indulhatna el, nem
hátrálhatna úgymond megismerni önmagát; a már kirajzolt múlt (amit az
Ismeretlen ismer) kötelezi őket erre a „választásra”. Hiszen a misztérium a
kezdetéig hátrál majd: Szamarában
találkozunk, mondja neki Halál. A misztérium múltban és lehetséges jövőkben
ezen a ponton „születik meg” (holott létezett előtte és létezni fog), amikor
egy fiút a kényszerek a tanításba hajtanak – neki az a sorsa, hogy tanuljon és
a puszta létével létrehozza oda-és visszamenőleg a misztériumot. Ez a második születés, a beavatott
születésének misztikus szerkezete, egy világkép szerint, ami a maga ötezer
évével elég sokáig bizonyult életképesnek, de mostanra csak a meséink
emlékeznek rá. Ez a mágia világképe – és ezt sikerült ebben a könnyű műfajú szórakozásban ilyen
mélységig megragadni. Ezért mondom, hogy renitens, hogy nem a szokott botrány-, bosszú-, világmentés- vagy eredetmese. Ebben a rendszerben nincsenek véletlenek – és a kételynek
sincs helye. Ezért jelenthető ki: ha itt választasz, soha nem ott, és soha nem
úgy, ahogy képzeled. Ezért jelenthető ki: a mágiát képzeled, és képzelik neked.
De ettől még lehet a valósága mézes vagy fanyar-keserű tény. Ha számodra az – akkor
viszont az ízét legalábbis kiválaszthatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése